Vér, bosszú, bajnokság

Négy ember üt egyet. Az egyik az arcába sújt, a másik hátulról fejbe csapja, a harmadik jobbegyenessel operál, a negyedik ökle felülről sújt le rá. Törik, reped az arccsont. Ártatlanul még a bunyó hevében sem vernek össze senkit – hangzik a mentség. Jó, jó, de négyen egy ellen? – kérdezi a józan ész. A brutalitásnak nincs logikája, különben is, felnőtt emberekről van szó – így a védelem, feltehetően arra utalva, hogy tudták, mit csinálnak. Tudták? Annál rosszabb. A legrosszabb. Mindenkinek.

Biztosan sokáig elvitatkozgatnak majd a küzdő felek arról, kinek van igaza, ki a felelős azért, hogy 93 másodperccel a vége előtt tömegverekedés miatt félbeszakadt az idei pólóbajnoki döntő.
Szögezzük le, édes mindegy, mi az igazság.
Ahol elborul az elme, ahol a bosszú vezényli az eseményeket, ahol a rombolás vágya az úr, ott nincs értelmük a szavaknak.
Nem létezik magyarázat.
Most pedig még a csönd sem segít.
Elvégre az ember egykoron az életre, az erőre, az egészségre szerződött a sporttal, mostanság pedig már csak az erő számít.
Ha erős vagy, élhetsz. Ha gyengének látnak – embernek, aki veszít –, semmit sem érsz.
Egy fillért sem érdemelsz.
És itt van a kutya elásva. A pénznél. Mert csak a győztes érdemelheti ki a támogatást, a glóriát, őt keresik meg a különféle cégek, hogy egymás fényében sütkérezve felejtsék el, milyen is az igazi játék.
Üzlet az egész, ami persze nem baj, hiszen ilyen a világ. Minden eladó. Ez még elfogadható úgy-ahogy, legalábbis akkor, ha valódi piac uralja a terepet. Ha olyan a közeg, hogy az adásnak és a vételnek évtizedeken át kikristályosodott hagyományai vannak, ha stabil értékrenden nyugvó írott és íratlan szabályok mentén történik a csere.
Mi híján vagyunk a valódi (sport)piacnak, az értékek is múlékonyak, ezért mifelénk a legtöbben csak a pénzt látják az egészből. A pillanatnyi diadal rabjai.
A Vasas pólósai vesztésre álltak, amikor hozzáláttak, hogy megsemmisítsék ellenlábasaikat. Akkora volt a Domino-BHSE előnye, hogy rendes körülmények között nem volt esélyük arra, hogy fordítsanak. Tehetetlenség. Düh. Indulatok. Mindenki ellenség. Majd én megmutatom! Azért is én vagyok a legerősebb!
Annak kell lennem, mert különben a szponzor megorrol. Pénz nélkül pedig, ugyebár, oda a csapat, és oda az egzisztenciám. Csak a siker számít. Ha nincs rá esély, minden elveszett. Ha pedig én elvesztem, veszszen mindenki!
Kiss Gergelynek elrepedt az arccsontja, egy milliméteren múlott, hogy megúszta az agyműtétet, Sugár Sándornak a homloka szakadt fel, Kovács Olivérnek a szája, Gombos Gábornak két lábujja között tátong seb. Íme, a győztesek, a magyar póló 2002. évi bajnokai! Akikről a sérülésmentesen záró Vasas oldalán határozottan állítják, hogy megérdemelték, amit kaptak, provokáltak, dulakodtak, verekedtek.
A legnagyobb bűnüket nem is említik: jobbak voltak.
Ezért lettek elsők.
Ha nyersz, megőrzöd a szponzort. Ha nem, alkudni kell vele, s ígérhetsz akármit, lehet akármilyen súlyos érved, mindig a szemedre vetheti, hogy kikaptál.
Hogy nem te vagy az első.
Torz logikával a brutalitás minősíthető úgy, hogy a pólósok minden eszközt bevetve harcoltak, tényleg életüket és vérüket kockáztatták, mi több, az ellenfél életét és vérét is. Hát istenem, közben elszakadt a cérna. A csak a sikert elfogadó támogató logikája szerint ezért dicséret is járhatna, de nem. A botrány mindig visszarántja a földre a siker mindenekfölöttiségéről papolókat, a jó hírnév arra kötelezi őket, hogy elhatárolják magukat azoktól, akiktől kimondva-kimondatlanul elvárják, hogy életüket és vérüket, meg – ismétlem – az ellenfél életét és vérét…
Ördögi kör.
Nem feltétlenül vonatkoztatható a Vasasra, de a csapat vasárnapi indulatai kapcsán mindenképpen megemlítendő.
A pólódöntő utolsó meccse előtt elterjedt a hír, hogy a főszponzor elpártol a Domino-BHSE-től, ha a csapat nem lesz bajnok. Nos, a felek szerződése 2004-ig szól, így a fülbe súgók érvelése csak amolyan előzetes, vereség esetén elővehető magyarázkodásnak tekinthető.
Nem tudható, mit tervez a Vasas egyik támogatója, az viszont feltűnt, hogy a szponzor embere a csapat mérkőzéseinek többségén ott ült a kispadon! Somossy edző mellett! Ha pedig ott ült, be kellett hogy írják a jegyzőkönyvbe. Hivatalos személyként. Szakmai (!) segítőként. Aki, ha úgy hozza a sors (hozta!), hogy az edző távozni kénytelen (piros lap), akár cserélhet is, diktálhatja a taktikát.
Aránytévesztés ez a javából.
Ha a cég embere kívánta így, őt minősíti. Hogy a Vasasnál belementek a dologba, a vezetőket. Alapvetően belső ügy az egész, de bizonyítéknak kitűnő arra, hogy mennyire valódi a piac mifelénk. Hogy mit tesz a pénz. Mert egyébként, ha igazi üzletről van szó, az a legkevesebb, hogy mindenki tisztában van a saját szerepével, ott teljesít, ahol teljesítenie kell.
A suszter maradjon a kaptafánál.
Más a pénz, és más a szakma. Jobb helyeken.
Négyen vertek egyet. Ehhez sunyiság kell, gyávaság, aljasság – igaza van a Honvéd-edzőnek, Kovács Istvánnak. És abban is, hogy ilyesmi még egy olyan családias, kis sportágban sem történhet meg, mint a vízilabda.
Családias, kis sportág. Igen, ez a póló, csak hát mi magyarok imádjuk, mert ugyebár kimagasló sikereket köszönhetünk neki. Hét olimpiai bajnoki cím, az azért már valami. Nekünk mindenképpen.
Aztán, ha számolgatni kezdjük, hogy a földkerekség hány országában alkotják profi játékosok az első osztály mezőnyét, nagyon hamar végzünk az összeadással, ami persze legyen azok gondja, akik még nem döbbentek rá, hogy mit vesztettek (lásd még: gőg).
Mi legyünk büszkék a diadalokra!
Például a legutóbbira, a sydneyi aranyra.
Amely – erről alig esik szó, istenem, talán mert nem forintosítható – kötelez.
Arra mindenképpen, hogy a játék, de mondhatnám, az emberi együttélés alapvető normáit szem előtt tartsuk a medencében (is), ha már elvárjuk (mert elvárjuk!), hogy fölnézzenek ránk, hogy lessék minden mozdulatunkat, hogy tanulni akarjon tőlünk mindenki.
Tessék mondani, ha idetéved hozzánk egy ifjú valamelyik csendes-óceáni szigetről, és elhatározza, elles annyit, amennyi elleshető szent játékunkból, ugyan mit tanulhatott volna a vasárnapi fináléból? Hogy négy ember erősebb egynél? Azt tudja. Hogy a nagy ütések nyomán vér fakad? Ez sem újdonság számára. Hogy a tanítómestereknél eljön az a pillanat, amikor már szó sincs játékról, hanem az indulatoké a főszerep? Ezzel talán nincs tisztában, de hamar megtanulhatja nálunk, ha sokat jár pólómeccsre.
És pillanatok alatt belátja, hogy a legjobb neki otthon, ahol az ellenfél nem ellenség, ahol létezik lovagiasság, ahol a vesztes gratulál a győztesnek.
Ami most elmaradt a Vasas részéről.
Nem tudok szabadulni a képtől: négy ember vérben forgó szemmel igyekszik megsemmisíteni egyet.
Erre nincs mentség.
A Domino-BHSE egyébként két elveszített meccs után háromszor egymás után legyőzte a Vasast. Előbb megteremtette elveszettnek látszó esélyét, majd élt is vele.
Vízilabdázásban.
Ezt most sajnos hozzá kell tennem.