Clinton és Jelcin első találkozóján ebéd közben az orosz elnök megivott három whiskyt, négy pohár bort, és szinte semmit sem evett. „Ez rossz jel!” – csúsztatta oda szomszédjának egy papírdarabkán Warren Christopher külügyminiszter. A délutáni megbeszélésre a Kreml első embere már láthatóan kissé elázva érkezett. Mint kiderült, közben még fél üveg whiskyt elfogyasztott. A későbbi orosz–amerikai csúcstalálkozók állandó résztvevői már úgy tekintettek az elfogyasztott ital mennyiségére, mint külpolitikai tényezőre. Mindezt Strobe Talbott egykori amerikai külügyminiszter-helyettes írja a minap megjelent visszaemlékezéseiben.
Borisz Jelcin finoman szólva is sajátos szokásai, botrányos alakításai bejárták a világsajtót. A nyugati politikusok közül azonban nyíltan ez idáig senki sem beszélt róluk. Strobe Talbott elsőként törte meg a hallgatást.
Talbott meglátása szerint Jelcin egyfajta színdarabként értelmezte a diplomáciát. Amikor azonban ittas volt, az előadás leginkább burleszkre emlékeztetett. Bill Clinton rögtön a beiktatása után szembesült orosz kollégájának extravagáns viselkedésével. Első telefonbeszélgetésük alkalmával az érezhetően részeg Jelcin ugyanis sehogy sem akarta felfogni, miről is beszél neki későbbi barátja, Bill. Mindez azonban csak a kezdet volt. Kétszer is előfordult, hogy a bódult Jelcin beszéd közben egyszerűen letette a kagylót. Nemegyszer azonban abban sem volt sok köszönet, ha el tudtak beszélgetni. Elnöksége vége felé történt, hogy az orosz vezetőnek hosszú percekig nem jutott eszébe kormányfőjének a neve. Máskor azzal az ötlettel állt elő, hogy a következő csúcstalálkozót egy tengeralattjárón tartsák.
„Bill, mi nem vetélytársak, hanem barátok vagyunk!” – tárulkozott ki Jelcin első, 1993-as vancouveri találkozójukon néhány pohár után összeakadó nyelvvel. Az orosz küldöttség tagjai ekkor már minden rafinériájukkal igyekeztek távol tartani tőle a pincéreket, mindhiába. Egy évvel később a Washingtonba érkező Jelcint a protokoll szerint Talbottnak kellett a szállására kísérnie. Az orosz nagykövet azonban sietve közölte, szó sem lehet arról, hogy egy kocsiban utazzanak, az elnök ugyanis elfáradt a repülőúton. Minden megvilágosodott, amikor Oroszország első embere támolyogva megjelent a gép ajtajában, és többször majdnem leesett a lépcsőn. Ezzel azonban még nem volt végük a megpróbáltatásoknak. A vendégházban ugyanis éjszaka alsógatyában bolyongott a csontrészeg Borisz Nyikolajevics, amíg testőrei karon nem ragadták. A találkozó után Clinton megkönnyebbülve meg is jegyezte, hogy szerencsére kollégája legalább nem agresszív, amikor iszik. De a következő alkalommal az orosz elnök erre is rácáfolt. Előbb az őt finoman a megragadott pezsgőspohár „érintettségére” figyelmeztető Christopherrel szemben ragadtatta el magát: ordítva közölte vele, hogy kollégájával, Kozirjevvel egyetemben szerencsétlen flótások, sikertelenek, majd az újságírókat alázta meg. Talbott meg is jegyzi, hogy ez utóbbi esetben az amerikai köztisztviselők is szégyellték magukat, mert Clinton, a helyzetet mentendő, rákontrázott Jelcinre, és erőltetett, harsány nevetéssel rakta helyre a sajtó képviselőit.
A moszkvai lapok még most is szégyenkezve, fájdalmasan és feszengve ismertetik a pikáns részleteket. Ennek ellenére mindenkinek ajánlják a rövidesen oroszul is megjelenő memoárt, hiszen mint írják, a nemrég még befolyásos amerikai politikusnak számító Talbott azt is részletesen ecseteli, milyen sokba kerültek Jelcin görbe estéi Oroszországnak. Clintonnak ugyanis mindig sikerült közös nevezőre jutnia orosz kollégájával. Jelcin a plenáris üléseken határozott, céltudatos vezetőként lépett fel, zárt ajtók mögött azonban általában sikerült megpuhítania őt. Kézben tartotta a beszélgetést, s addig dicsérte az orosz elnököt, emlegette fel barátságukat, apellált bölcsességére a tanácsadók fenntartásaival szemben, míg a Kreml ura úgy engedett, hogy közben győztesnek érezhette magát. Talbott szerint Clinton tudatosan épített Jelcin hangulatingadozására is. Ha nem sikerült megdolgoznia reggel a másnaposságtól szenvedő elnököt, akkor az ebéd után néhány poháron túl levő, jókedvű Borisszal már könnyen szót értett. Mindezek mellett Clintont érezhetően emberi szálak is fűzték az orosz elnökhöz. „Az tetszik benne – ismerte be –, hogy egyáltalán nem orosz bürokrata. Inkább hasonlít egy ír költőre. Számára a politika olyan könyv vagy szimfónia, amelyet ő ír.” A Borisz-show-hoz is nevetve asszisztált, miközben apparátusa szörnyülködve figyelte Jelcin viselkedését. „Még a piás Jelcin is sokkal jobb, mint azoknak a józan oroszoknak a többsége, akik most a helyében lehetnének!” – figyelmeztetett.
***
Az orosz lapok még mindig el-elcsemegéznek a legutóbbi orosz–amerikai csúcs részletein. Így epésen részletezik, miként zajlott le George W. Bush nagy dérrel-dúrral beharangozott ismerkedése az orosz kultúrával. Azt ugyan senki sem tudja ellenőrizni, hogy az amerikai elnök hány oldalt olvasott már el Dosztojevszkij Bűn és bűnhődéséből, az azonban tény, hogy a kulturális programokra nem sok időt fecsérelt. A Kreml templomainak félórásra tervezett megtekintését például hét percre rövidítették a kérésére. Szentpéterváron már többet – egyenként 15 percet – időzött például a Kazanyi székesegyházban, valamint a zsinagógában, húszat az Orosz Múzeumban. A Diótörő kétórás előadását a Mariinszkij Színházban viszont a kedvéért szintén erősen, a felére lerövidítették.
Magyar válogatott játékos tehet keresztbe a Győrnek a Konferencialigában
