A döghalálról való rövid elmélkedés

Enyedi Sámuel és Csanaki Máté mindketten angliai és németalföldi egyetemek neveltjei, a modern orvostudomány első hazai hírmondóiként jövőt megalapozó munkát végeztek a XVI–XVII. század fordulóján. Az angol William Harvey (1578–1657) ekkoriban fedezte fel a vérkeringést, és Enyedi Sámuel – tanulmányútjáról hazatérve – elsőként boncolt emberi testet Magyarországon. Nagy megütközést keltett idehaza ez a „hóhérság”. Szegény tudóst eleget gúnyolták miatta.
Csanaki Máté (1595–1630?) tíz évig tartó nyugati tanulmányútja végeztével – megfordult itáliai és svájci egyetemeken is – I. Rákóczi György udvari orvosa lett. Tanított a híres sárospataki kollégiumban. Sokoldalú orvosi munkáját elismerés és stupid vádaskodás egyaránt érte.
1634-ben, sejthetően már a jeles orvostudor halála után adták közre Kolozsváron Csanaki fő művét, az I. Rákóczi Györgynek és Lorántffy Zsuzsannának ajánlott Az Dög-Halalrol valo Rövid Elmélkedés. Melyben az dög halálnak mivolta, eredeti, okai, eszközi, tulaidonsági, végei, orvossági az szent írásból, természetnek foliásábol, és historiákbol, világoson meg magiaráztatnak… címmel. A pestist, a rettenetes döghalált és annak gyógymódjait taglalja a becses könyvecske, azét a kórét, amely időről időre végigpusztította a világot, és még a XIX. században is tízezrével szedte áldozatait.
Volt némi előzménye nálunk Csanaki munkájának. Jordán Tamás (1539–1585), a magyarországi császári hadak orvosa 1576-ban adta ki Frankfurtban Pestis phaenomena című munkáját, amelyben a pusztító járványokat, többek között a pestist meg a kolerát, továbbá az általa „pannoniai járványnak” mondott szörnyű kórt, sejthetően a tífuszt és annak gyógymódjait taglalta…
Könyve bevezetőjében Csanaki Máté elmondja: „Hogy pedig ez pestisről írt könyvet Nagyságodnak írom és ajánlom, nem az az oka, mintha én ezzel inteném Nagyságodat, hogy ne féljen az pestistül. Mert jól tudom az Istennek gondja viselése felől való igaz tudományát és hitit Nagyságodnak… Másodszor hogy megszégyeníttessenek azok, kik suttomban, imitt-amott, avval mossák nyelveket, hogy én a pestistül annijra félek, hogy ki sem merek hajlékomból menni. Az egész Schola is bizonyságom, holott nemcsak meglátogattam szegény mirigyes deákokat, hanem mind kicsinnjében-nagyjában egynihányat bennek Isten után meggyógyítottam.”
Ezután rátér a betegség természetére és gyógymódjaira. Elmondja, hogy a kórság ellen „tisztítani és erősíteni kell a nemesb tagokat, úgymint agyvelőt, szívet, gyomrot, májat, tüdőt, lépet, veséket”. A hasznos patikaszerek sorában megnevezi – a híres Pietro Mattioli olasz orvosra hivatkozva – „a scorpóolajat, a viperáknak olajokat és az kígyóknak hájokat is, ha citromlével és terjékkel elegyítik”. Hozzáteszi: „Az belgákat láttam, hogy pestisnek idején rutát hordoztanak kezekben, és azt illatozták, némellyek penig ugyan harapták is, és olly édesdeden rágták, mint valami jó ízű salátát. Nem is gorombaság volt ez tülök. Mert az ruta, noha kedvetlen illatú, de igen kiszárasztja az megveszett és rothat hitván nedvességeket az belső részekből, és ezeket megtisztítja.”
És sorolja még tovább a hasznos patikaszereket: „Nem kisebb, sem gyengébb erő találtatik az angelicában, pápafűben, sóskában, fejér és cretai Dictamnusban – magyarul: nagyezerjófű vagy boszorkányfű –, rühfüben (varfű), pimpinellában, ördögharaptafűben, veronicában, ürömben, csabairében, fenyőmagban, dióban, az szarvasnak szarvában és szíve beli csontocskában, camphorában (kámfor), smaragdban, Hyacintban és aranyvízben…”