Szentágothai János volt az utolsó orvos, és hosszú időre az utolsó természettudós is az akadémiai elnökök sorában. Önnek is csak másodszorra sikerült nyernie. Három éve még alulmaradt Glatz Ferenccel szemben. Mi ambicionálta erre a posztra?
– Korábban alelnöke voltam a testületnek, ez azonban csak társadalmi funkció, érdemi mindennapi munkával nem jár. Három éve, a választást követően megjelent fényképeket nézve a feleségem azt mondta: hisz te boldogan mosolyogsz. Azt feleltem, persze, hiszen tisztességes versenyben maradtam alul, és folytathatom tovább a kutatásaimat. Idén azonban már nem lehetett kitérni a feladat elől. Nagyon sokan jelöltek, tehát sokan szerették volna, hogy én legyek az elnök.
– Szerepet játszhatott az ön győzelmében is, hogy az elmúlt évtizedben az akadémikusok társasága megújult és megfiatalodott?
– Valóban több mint kétszáz új akadémikus van, a korábbi testület egyre fogy. A szavazati joggal rendelkező tagok kilencven százaléka kicserélődött.
– Most már nincs visszaút, a kutatás az életében három évig bizonyosan parkolópályára kerül, háttérbe szorítja a tudománydiplomácia és a tudományszervezés. Mindig, eddig is sok társadalmi és tudományos megbízatása volt. Mindig úgy érezte, hogy „jelen kell lennie”?
– Véletlenül lettem orvos, persze tudom, hogy véletlenek nincsenek. Meghatározó élményem volt, amikor bencés diák koromban Balatonakarattyára kirándultunk, és egy társam a kerékpárral keresztül ment egy kígyón. Az állat belseje kifordult, de a szíve tovább dobogott, sőt még öt óra múlva is működött, amikor visszafelé jöttünk. Meg akartam ismerni ennek – mint mindennek – az okát, a magyarázatát. Ez a kíváncsiság, valamint az egyre erősödő altruista, segíteni akaró természetem irányított az orvosi pályára. Később pedig már nem volt kétséges számomra, hogy a tudomány felé indulok el, hiszen ott kaphatok választ a miértjeimre. Tűzön-vízen át hajtott ez az akarat, és a szüleim is segítettek a megvalósításában, bár néha megkérdezték: milyen orvos az, aki nem gyógyít? A pécsi orvostudományi egyetemre vettek fel, de onnan az 1956-os forradalmi szerepvállalásom miatt el kellett jönnöm. Budapestre kerültem, mert azt tanácsolták, ide nem érnek el a helyi megtorlások, könnyebb eltűnni a tömegben. Ugyanakkor mindig azok közé számítottam, tartoztam, akiknek volt véleményük, és nem is hallgatták el. Észre kellett vennem, hogy a többiek jól fogadják a határozott állásfoglalásaimat, s egy idő után természetes lett, hogy engem küldtek, ha valahol kiállásra, képviseletre volt szükségük. Tudósként, kutatóként sem volt ez másként. Szívesen vitáztam, mindig bátran képviseltem az álláspontomat, sőt kifejezetten szerettem okosabbakkal vitatkozni, ahogyan jobbakkal teniszezni is. Ifjúkoromban első osztályú tornász voltam, sokat sportoltam, bennem volt tehát a versenyszellem. Ilyen habitussal érthető, hogy előbb nagy emberek titkáraként, majd – egyre feljebb jutva – belekerültem a tudományos közéletbe.
– Amikor a pályája indult, még nem elsősorban a tehetség volt a karrier elsődleges mozgatója. Önnek pedig több „priusza” is volt.
– Nem is kaptam egyetemi állást, mert nem voltam megbízható. Az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyár ösztöndíjával maradhattam csak a Gyógyszertani Intézetben. Akkoriban megmondták, friss diplomával kinek melyik vidéki városba kell mennie. Engem Székesfehérvárra helyeztek volna, s jó esetben – ha nincs ez az ösztöndíj – csak néhány év múlva térhettem volna vissza Budapestre.
– Nemcsak kutatóként, hanem intézetvezetőként is nagyon sikeres lett. Tanítványai ma már világhírességek a szakmájukban. Nem volt önben soha féltékenység az eredményeik láttán?
– Törpék vállán nem lehet messzire látni. Igazán sikeresek a nagy tudósok is tanítványaik révén lettek. Gondoljon csak a Szentágothai-iskolára. Ezt fel kellett ismernem. Persze nem egyszerű ennek a belátása, nem könnyű. Az alkotó ember nemcsak hiú, hanem féltékeny fajta is. Arkhimédész a nagy felismerés után, amikor rájött a megoldásra, meztelenül rohant ki az emberek közé, és azt kiáltotta: heuréka, megtaláltam! Minden tudós tudatni akarja a világgal a felfedezését, azt szeretné, hogy ott legyen rajta a neve. Ez az első nagy élmény ezen a pályán. A második, amikor idézik az eredményét. A harmadik pedig az, amikor a tanítványait idézik. Ekkor jelenik meg a világ előtt az általa alapított iskola, műhely. A tehetségeket támogatni kell. Hazahoztam például Oxfordból Freund Tamást, Los Angelesből az egyik legkiválóbb fiatal magyar agykutatót, Nuszer Zoltánt, és olyan körülményeket sikerült számukra teremteni, hogy már itthon dolgozhatnak. A Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet valóban nagyon erős, és erre büszke vagyok.
– Elődje az Akadémia elnöki székében erős kezű, határozott vezető volt, de nem igazi csapatjátékos. Most lesz-e stílusváltás az intézmény vezetésében?
– Óriási lesz a különbség. Mindenképpen támaszkodni akarok a tizenegy osztályra, tehát a tudományterületekre, valamint a köztestületre, és minden erőmmel azon leszek, hogy a magyar tudományosság érdekeit képviseljem. Szekfű Gyula mondta, hogy a magyar történelmet egykoron a nemzeti jellemünk, később a történelem alakította, én pedig hiszek abban, hogy a XXI. században a nemzet tudása formálja majd. Ebben a Magyar Tudományos Akadémiának nagy szerepe lesz. Kodály Zoltántól származik a mondás: ha a tudomány nem az igazságot keresi, akkor a hatalom szolgálóleánya lesz. Az MTA-nak tehát függetlennek kell lennie a politikától, egyenlő távolságot kell tartania a pártoktól, és minden körülmények között a tudomány akkori állásának megfelelően kell a véleményét kialakítania, majd a kormánynak eljuttatnia. Ez a hosszú távú nemzeti érdek. Hogy a hatalom aztán használja-e ezeket az eredményeket, az már az ő dolga. Ám a mindenkori kormányzatnak is érdeke, hogy legyen egy megbízható intézmény, amelyik őszintén kifejti a véleményét, s amelynek objektivitásában biztos lehet. Ezért meg vagyok győződve arról, hogy jó lesz a kapcsolatunk a kormányzattal. Az Akadémia természetszerűleg konzervatív intézmény, amelynek feladata a nemzeti értékek megőrzése. Ugyanakkor nyitott, fogékony az új iránt is.
– Ma azonban az érdekek erősebbnek tűnnek az értékeknél. Van-e esély arra, hogy helyreálljon a rend?
– Ma valóban értékválság van Magyarországon, mert az érdek és nem az értékrend az azonosság alapja. Márpedig az érdek törékeny kapcsolódási pont, egyik pillanatról a másikra megszakadhat. Ezért az európai szakmai és erkölcsi értékrend honosításában van dolga az Akadémiának. Ezek a kérdések igen élesen vetődnek majd fel 2004-ben, az európai uniós csatlakozáskor. A tudomány innovatív tevékenység, és a világon az eredeti gondolkodás felértékelődött. Az Európai Unió tudásalapú társadalmat épít, ugyanerre törekszik Japán és az Egyesült Államok is. Óriási közöttük a verseny. Ha Magyarország jól felkészült szürkeállománnyal lép be a szervezetbe, akkor egyenrangú társ lesz. Az MTA feladata, hogy ezt a törekvést megjelenítse, ugyanakkor megerősítse a helyét a mai magyar társadalomban. A tudós testület tagjai különböző kötődésű, világnézetű emberek. De nem az számít, hogy ki honnan jött, hanem hogy merre tart. Ha sikerül az egységet a magyar tudományosságban megvalósítani, akkor meg tudunk felelni a nemzeti hagyományoknak, pótolni tudjuk, amit elmulasztottunk: a magyar múlt felmutatásával, az erre alapozott eredményekkel egészséges nemzettudatot építhetünk. A fiataloknak szükségük van példaképekre és erkölcsi, anyagi elismerésre. A magyar gazdaság rossz példája, hogy nem az értékek, hanem pozíciók alapján jutalmaz, és ez megöli a tudományt, de a művészeteket is. A demokrácia alapja az igazság és a szabadság, de érvényesíteni kell a tudományban a meritokráciát is.
– A társadalom- vagy a természettudomány lesz a XXI. század vezető ágazata?
– Gyorsan fejlődnek a természettudományok, és nagy hatalmat adnak az emberiségnek. Ám ha ezeket az eredményeket erkölcstelenül használják, világtragédia lehet a vége. Gondoljon csak a környezetszennyezésre vagy szeptember 11-re. Sok dolga lesz tehát a társadalomtudományoknak. Az erkölcs a görögök óta nem fejlődött, a társadalomtudományoknak tehát az új szociológiai kihívásokra kell válaszolniuk. A problémák már világosan látszanak.
– Mindeközben a politika mintha nem tekintené fontos társnak, segítőnek a tudományt, a tudóstársadalmat. A közelmúlt kampányában szóba sem kerültek. Bízik-e mégis abban, hogy lesz elegendő pénz is a tervei megvalósításához?
– Meggyőződésem, hogy a kormányzat folytatni fogja az elődje elgondolásait, így a Széchenyi-tervet, amelynek tudományos része jó és sikeres. A felsőoktatásban dolgozók számára ígért ötvenszázalékos béremelés is ezt a figyelmet mutatja. Az év végéig az Akadémia hároméves szerződést köt a kormánnyal, ennek keretében jelöljük ki a fő szakmai irányokat. A választási kampányban valóban nem jelentek meg a tudománnyal kapcsolatos elképzelések, de a magyar szellemi tőke kihasználása gazdasági érdek is.
– Az elmúlt években sok ellenállás mentén, sok kompromisszummal ugyan, de megtörtént az akadémiai tudományos intézetek hálózatának átszervezése. Többen bírálták is ezt az intézeti rendszert, mondván, hogy korszerűtlen, még szovjet minta szerint szerveződött. A kutatásnak és az oktatásnak a helye az egyetemi intézetekben van. Melyik az életképes modell?
– A világon az utóbbi tíz évben profi intézeteket állítanak fel a multinacionális cégek, mivel ma az áru értékének nyolcvan százalékát a benne lévő szellemi tőke adja. Az anyagi tőke tehát oda megy, ahol van szellemi tőke, s ebben ma Magyarország nagyon gazdag. Az mindenképpen tarthatatlan, hogy az akadémiai intézeteknek nemegyszer a pályázaton nyert pénzeikből kell a villanyszámlát kifizetniük, a rezsiköltséget kipótolni. Ennek fedezése mindenképpen állami feladat. A kutatásokra a pénzt azonban már a hazai és külföldi pályázatokból kell előteremteniük. Keveset beszélünk róla, de Magyarország 1999 óta európai uniós tagnak számít a tudományos életben, tehát a tagországokkal azonos joggal pályázik a hatos keretprogramra. Az intézetek életképességét tehát így az határozza meg, tudnak-e olyan terveket készíteni, amelyek értékesek, érvényesek a nemzetközi tudományos életben is. Ugyanakkor a hungarikumok kutatási területének támogatása, segítése kifejezetten nemzeti feladat marad. Kétségtelen, hogy az európai charta szerint az az egyetem, amelyik oktatási és kutatási feladatokat is végez, kiemelt támogatást kap. Szükség van tehát arra, hogy az akadémiai intézeteket jobban bevonjuk az oktatásba. Valóban voltak ellentétek korábban a két szféra között, de inkább arról volt szó, hogy néhány társadalomtudós dramatizálta a helyzetet.
– Az intézetek és az egyetemek közelítéséhez elegendő lesz az elnök akarata?
– Olyan intézetvezetőkre van szükség, akik belátják a közeledés szükségességét. Valamennyi intézetnek teljesítményorientáltnak kell lennie.
– Csakhogy a teljesítmény mérése egyszer már megtörtént. Az intézetek, miután átvilágították saját magukat, megállapították, hogy rendkívül hatékonyan és eredményesen működnek.
– Az objektivitást a teljesítmény mérésére alakuló bizottság garantálja majd. Az intézetek pedig a teljesítményük szerint kapnak pénzt.
– A hazai tudományos élet egyik legnagyobb gondja, hogy a tehetséges fiatalok elmennek. Nyugaton magasabb fizetést, jobb kutatási körülményeket találnak. S aki hat évig távol van, már nem is tud, nem is akar visszailleszkedni. Mit ajánlhat, kínálhat ön ezeknek az ifjú kutatóknak?
– A tudományos életben is működnek a piaci töretvények, és ezek az európai csatlakozás idején még jobban érvényesülnek. Az idegen nyelvet beszélő, jó kapcsolatrendszerrel rendelkező kutatóknak olyan feltételrendszert kell teremteni, hogy lásson fantáziát az itthon maradásban vagy a hazatérésben. Ehhez erkölcsi és anyagi támogatásra van szükség, tehát arra, hogy a teljesítményét jutalmazzák, méghozzá a helyes értékrend szerint.
– A jutalmazás azonban még kevés. Világszínvonalú technika is kell. Milyen állapotban vannak e tekintetben a hazai kutatóhelyek?
– A műszerezettség kétségkívül gyenge, ma az eredeti állapotnak csak harminc százaléka. Ezt pótolni kell, új műszerekre, új technikára van szükség. Ám ha a multinacionális cégek is úgy látják, hogy a magyar kutatók jók, akkor idetelepítik a csúcstechnikát. E tekintetben is derűlátó vagyok.
– Eldőlhet egyszer a kérdés: érdemes-e egy kis országnak, viszonylag kis tudományos költségvetéssel alapkutatásokat folytatnia?
– Az alapkutatásokat támogatni kell, mert az innovációs lánc hossza három-hat évre rövidült, tehát gyorsabb a megtérülés. Az MTA vezetése bele kíván szólni abba, hogy mely területeken érdemes alapkutatásokat végezni, ugyanakkor meg is kell szüntetni a különbséget az alap- és az alkalmazott kutatások között. Nemcsak a tudományos testületnek, hanem a mecénásoknak is joguk van a kutatási irányok kijelölésére, az államnak pedig támogatást, például adókedvezményt kell biztosítania azoknak, akik áldoznak erre a területre. Ezzel ösztönözhetnék a tőkét, hogy érdemes legyen befektetnie. Ma már olyan a tudományos élet, hogy az alapkutatást végző tudósoknak is lehetőségük van arra, hogy orientálódjanak az új igények felé. Magyarország elsősorban a gén- és nanotechnológia, valamint a gyógyszerkutatás terén lehet versenyképes.
– Marad energiája az elnöki munkája mellett számtalan megbízatására és az intézetének az igazgatására? Lehet egyáltalán elnökként saját maga főnöke?
– Lemondtam az Egészségügyi Európai Tudományos Tanács elnöki posztjáról, az atlanti tanács alelnökségéről, számtalan szaktanácsadói megbízatásomról, s már megválasztásom napján, május 8-án az intézeti igazgatói tisztről is. Megbízott igazgatóként az év végéig korábbi helyettesem, Freund Tamás a vezető. Én jelenleg csak félállású kutató professzor vagyok ott.
Vizi Elek Szilveszter orvos Budapesten született 1936-ban. A Budapesti Orvostudományi Egyetemen szerzett diplomát 1961-ben. 1967–1981-ig a SOTE Gyógyszertani Intézetének munkatársa, 1977–81-ig az Egészségügyi Minisztérium főosztályvezető-helyettese, 1981–1989 között az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutató Intézetének igazgatóhelyettese, 1989-től főigazgatója. 2002 májusától a Magyar Tudományos Akadémia elnöke.
ETO FC
Magyar válogatott játékos tehet keresztbe a Győrnek a Konferencialigában
