A kritikus pásztorórája

A német kultúrélet két veteránja kiásta a csatabárdot. A hetvenöt esztendős író, Martin Walser és a nyolcvankét éves kritikus, Marcel Reich-Ranicki párbaja éppolyan pikáns, mint amilyen szokatlan.

Olyan mű robbantotta ki a csatározást, amely még meg sem jelent! Nem mondanivalójának irodalmi feldolgozása, hanem az abból levont következtetés szolgáltatta a muníciót a küzdő felek számára.
Walser új regénye, az Egy kritikus halála sokak megítélésében antiszemita jellegű, a személyesen érintett profi bíráló, Marcel Reich-Ranicki meglátása szerint egyszerűen fércmű. A közöttük dúló viszály egyben különös kísérőjelensége a Német Zsidók Központi Tanácsa, illetve a szabad demokraták alelnöke, Jürgen Möllemann között kirobbant botránynak.
A nagy múltú frankfurti kiadó, a Suhrkamp Verlag által gondozott Walser-regény csak június 26-án jelenik meg a piacon. Cselekménye mindössze nagy vonalakban ismert: a rendőrség gyilkossággal gyanúsítja Hans Lach újságírót; az állítólagos áldozat – André Ehrl-König kritikus – eltűnt, mindössze véres pulóverét hagyva hátra; egy külföldről hazatérő másik hírlapíró, Michael Landorf nem akarja elhinni a kollégája ellen felhozott vádat, és megpróbálja felderíteni az ügy hátterét. Az általa egyes szám első személyben elmesélt történet a szereplők elviselhetetlen hiúságát, brutalitását, csúf kinézetét, szexuális különcségeit helyezi előtérbe. A zsidó származású André Ehrl-König alakja visszataszító. A gyilkosnak tartott Lach így fenyegette: „Lejárt a türelmi idő! Ma éjszaka nulla órától visszalövünk!” Kijelentése a sötét náci időket idézi. Hasonló formában jelentette be Hitler 1938-ban a második világháborút megindító támadást Lengyelország ellen. A hírhedt nemzetiszocialista lap, a Stürmer zsidók elleni rágalmazási kampányát azok sajátos kiejtésével fűszerezte: ők azok, akik a „deutsch” szót például „doitsch”-nak mondták. Lach hasonlóan cselekszik, amikor megállapítja: „Ehrl-König a pofáján keresztül ejakulál, amikor a »doitsch« (német) literatúra szolgálatában felhergeli magát. Ajakos gorilla a nyomorult!”
Walser az ország egyik legtekintélyesebb napilapjának, a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak ajánlotta fel a regény előzetes, folytatásos közlését. A FAZ nem volt hajlandó a közzétételére. „A könyvet a gyűlölet dokumentumának, az antiszemita klisék repertoárjának tartom” – hangoztatta Frank Schirrmacher, a lap egyik kiadója, a tárcarovat vezetője. Elhatározását nyílt levélben hozta nyilvánosságra. Ezzel robbant ki a botrány. Marcel Reich-Ranicki, aki a holokauszt idején egész családját elveszítette, így reagált: „A regény mélyen megrázott, megsértett, és fájdalmat okozott! Olyan valaki írta, aki elveszítette az önkontrollját! Ezen túlmenően a mű csapnivaló irodalom, Walser ilyen rosszul még soha nem írt!”
A szociáldemokraták volt elnöke, Hans-Joachim Vogel párhuzamot vont a Walser-regény és az Izrael palesztinpolitikáját meg a német zsidók szervezetének alelnökét kritizáló liberális politikus, Jürgen Möllemann között, és óva intett attól, hogy megnyilvánulásaikkal ismét szalonképessé tegyék az antiszemitizmust az országban. „Ezt a veszélyt nem lehet eltussolni!” – hangoztatta Vogel.
A gyanúsítások és kritikák kereszttüzébe került szerző értetlenül szemléli az eseményeket, és úgy véli, hogy szándékosan félreértik: „Az ellenem felhozott vádak felháborítóak, regényemet önkényesen egyetlen részletre szűkítik le, ami a műnek legfeljebb öt százalékát teszi ki. Témám elsődlegesen az a hatalmi befolyás, amelyet a televízió az irodalomra gyakorol. A szerzőket gyakran szemétként kezelik. Évtizedes tapasztalataim alapján írtam meg a könyvet, mégpedig nagyon körültekintően. Természetesen a főkritikusról vettem a példát, de egy regényfigura sohasem azonos a valósággal.” Walser hangsúlyozza, hogy nem szereti a „kritika pápáját”, de ez nem azonos a gyűlölettel.
A két veterán viszonyát nem könnyű elemezni. Reich-Ranicki az évek során nem kritizálta barátságtalan hangnemben Walsert, mint több más szerzőt, sőt nemegyszer meg is dicsérte. A Menekülő ló megjelenése után például így fogalmazott: „A két házaspár története a német próza fénypontja!” A szintén kritikus Wolfram Schütte pedig egyenesen állítja: „Reich-Ranicki elsőként csinált bestsellerszerzőt Walserból!”
A mosatni perpatvar mögött kettős magyarázat sejthető. A hitleri koncentrációs táborok gázkamráitól alig megmenekült kritikus nem hajlandó elviselni az író azon megnyilvánulásait, amelyek a zsidóüldözést próbálják mentegetni. Így a frankfurti Paulskirchében a német politikai elit képviselői előtt elmondott beszédét sem, amelyet 1998 októberében abból az alkalomból tartott, hogy a német könyvkereskedők békedíjával tüntették ki. Walser ekkor kifejtette: elege van a németek bűnösségét taglaló cikkekből, rádió- és tévéműsorokból, abból, hogy a világ erkölcsi bunkóként vágja a fejükhöz Auschwitzot. Ezt követően Ignatz Bubis, a Német Zsidók Központi Tanácsának akkori – azóta elhunyt – elnöke szellemi gyújtogatással vádolta meg az írót. Összecsapásuk azzal ért véget, hogy közös nyilatkozatban állapodtak meg: „A német múlt feldolgozásához még nem találták meg a méltányos hangot!”
A Walser–Ranicki viszály másik mozgatórugója a felek hiúságában rejlik. Martin Walser már a kilencvenes évek elején kijelentette: „Véleményem szerint a televízió nem az értelmiségiek médiuma.” Ehhez a meggyőződéséhez mind a mai napig tartja magát. Marcel Reich-Ranicki viszont a képernyő segítségével jutott fel az Olimposz csúcsára: előbb az Irodalmi kvartett címet viselő műsorával, majd folytatásként a Reich-Ranicki-szóló című műsorral.
A Frankfurter Allgemeine Zeitung elutasító döntése után a két kakaskodó fél árnyékában a könyvkiadó került kínos helyzetbe. A súlyosan beteg tulajdonos, Siegfried Unseld távollétében a Suhrkamp Verlag csak hosszas tanakodás után döntött úgy, hogy június végén kiadja az Egy kritikus halálát. A kiadót vezető Günter Berg így érvelt: „Mindig is a nagy viták fóruma voltunk, és tartjuk magunkat ehhez a hagyományhoz azt követően is, hogy elhangzottak az antiszemita vádak Walser ellen. Ezek után eleget teszünk a szerzővel meg az olvasóközönséggel szemben vállalt kötelességünknek, és nyilvánosságra hozzuk a regényt, amelynek szövegéért Martin Walser vállalja a felelősséget.” Marcel Reich-Ranicki reakciója így hangzott: „A Suhrkamp kiadó elhatározása sajnálatos, de nem botrány.”
A nagy port felkavart affért a Nobel-díjas Günter Grass a Frankfurter Allgemeine Zeitung és a Süddeutsche Zeitung között dúló konkurenciaharcra vezette vissza. A FAZ elutasító magatartása és az azt követő események sajtóvisszhangja ritkán tapasztalható reklámot jelentett a Walser-műnek. És végül még valami: a kritikus elhalálozása mindössze cselekménybeli fordulat, hiszen a regény végén kiderül, hogy Ehrl-König csak a szeretőjével vonult vissza egy kellemes pásztorórára.