Arccal kelet felé

A Tamási-hagyaték rendezésekor került kezembe az a fekete szalaggal átkötött dosszié, amely Ágota asszony visszaemlékezését rejtette. A János-kórházban 1966. május 26-án elhunyt író koporsóját – kívánsága szerint – szülőfalujában, Farkaslakán helyezték örök nyugalomra. A majd négy évtizeddel ezelőtt történtekre sokan a mai napig úgy emlékeznek, hogy a román hatalom, félve a várhatóan nagy tömeg indulatától, a koporsót szándékosan küldte a Lupeni (Lupény) nevű bányavárosba, hogy kiszámíthatatlan időre elodázza a temetést. (Farkaslaka román neve is Lupeni!) Tamási Áronné aligha tudhatott azokban a napokban pontos részleteket arról, mit főznek a Securitatea konyhájában.
Ugrin Aranka

Június 7-én, kedden este indultunk útnak Nagy Lajossal Erdélybe, hogy Áront végakarata szerint Farkaslakán eltemessük. Áron koporsóját is ezen a keddi napon indították el, más irányba, Curtici [Kürtös] felé, összetévesztve Lupeni-t, vagyis Farkaslakát a Lupeni nevű bányavárossal.
Míg a vonat száguldott velünk az éjszakában, nyomasztó kábulat telepedett reám. Az álom és ébrenlét határán, egy-egy kanyarnál úgy tűnt, mintha vonatunk kisiklott és elszakadt volna tértől, időtől. Ha kitekintettem az ablakon, a hold sejtelmes fényénél látni véltem Áron koporsóját, amint magányosan, elhagyatva teszi meg utolsó útját. Elcsigázott agyammal még nem tudtam különválasztani az élő Áront a halottól, s ezért éreztem magamnál is magányosabbnak.
Segesváron Bakk Elekné Sára várt bennünket. Kocsival tettük meg a hátralevő utat. Míg közeledtünk Udvarhely felé, Sára elmondta, hogy a falu népe miként várja szülötte fiát. A házak ablakait tisztára mosták, az utakat megtisztították. Mikor meghalt Áron, három napig harangoztak. Majd mikor híre érkezett, hogy az országban van, újra három napig szólt a harang. Megrendülten hallgattam Sárát, s talán akkor értettem meg teljesen, hogy Áron meghalt, s a temetésére készülnek.
Udvarhelyen rövid pihenőt töltöttünk, majd kimentünk Farkaslakára, amely 12 kilométerre esik a várostól. Elhagyva Udvarhelyt, utunk kanyargóssá vált. Kétoldalt a mezőséget tarka virágszőnyeg borította. A lankás út mind meredekebb lett. Felértünk a Baknya-tetőre. Megálltunk és kiszálltunk a kocsiból. Előttünk terült el a Nyikó völgye, háttérben a magasló hegyekkel. Lent a völgyben, a kanyargós út mentén az első kicsi falu Szentlélek, s a Gordon tövében Farkaslaka. Megrendülve néztem a távoli falut, ahol Áron született, s ahová együtt készültünk hazajönni. A fű közül letéptem egy kicsiny margarétát, melyet ma is őrzök, s gondolatban Áronnak nyújtok annak emlékére, hogy megláttam szülőfaluját.
Közel a falu széléhez és az országúthoz, a templom előtti tisztáson vártak a testvérek. Körülnézek, ismerkedve a tájjal, s keresem a helyet Áron sírjának. Kívánsága az, hogy „valahol a templom háta mögötti mezőben, arccal kelet felé” helyezzük nyugalomra.
A pap a temető szélére mutat. Intek, ez nem megfelelő. Akkor talán bent az L alakú temető fordulójában. Arra is intek, hogy ez sem jó. Kimondani nem akarom: halálában sem szeretném, ha Áron temetőben nyugodnék, beolvadva a többi sír közé. Áron magányos ember volt, úgy gondolom, a sírja is magányosan álljon a fák és a mezőség oltalmában. Így esik tekintetem a két cserefára, mely a templomkerten belül a kerítés tövénél áll másfél század óta. Tekintetemet megérti a lelkes székely, név szerint Sztojka Ferenc, aki azonnal odalép a paphoz, és velem együtt kéri a beleegyezést. A pap tiltakozásul ingatja fejét, de Feri bácsi egyre lelkesebben beszél. A pap továbbra is ellenáll: „Nem lehet. Elöl a templomkertben papok nyugszanak, ide nem lehet temetkezni.” Feri bácsi megragadja a pap karját és fölkiált: „De hát értsd meg, Tamási Áront temetjük! Kidobjuk a palánkot, és akkor a sír nem lesz sem bévül, sem kívül” – érvel székely észjárással.
Biron tiszteletes ingadozik, majd kéri, hívják össze a tanácsot. Valaki elszalad a megyebíróért, s ott a mezőn gyorsan megtörténik a tanácskozás, nyomában a beleegyezés. Így hát azonmód hozzálátnak a munkához, a sírásáshoz. Ezt a munkát a falu legelsői végzik, mert Tamási Áron sírágyát megvetni megtisztelő feladat. Kemény munkát végeznek. Egy napig hányják a rögöket, míg a fák gyökereitől megtisztítva, szinte legyalulva, készen áll az óriási kripta. Az alját egy méter magasan kikövezik. Csütörtök délre készülnek el.
A koporsó útját táviratok jelzik. Az első távirat Curtici-ból kelt. A határon belül van. Furcsa örömmámor vesz erőt az embereken. Suttogva mondják: megérkezett az országba. Áron halálában is védelmezője maradt népének, s még inkább menedéke. Érzik ezt a megrendítő együvé tartozást, túl életen, halálon, s ezért fogadják mámorral. Születés, élet, halál; elrendeltetett. Természetesen fogadják. „Amit a sors ránk mért, el kell viselnünk.”
Értetlenül nézem az érzelmeknek ezt a megnyilvánulását, s rádöbbenek: Áron mindenki számára megdicsőült. Egyedül, magamban állok, mert számomra Áron az Embert jelentette, aki megajándékozott önmagán keresztül az élet értelmével és szeretetével.
A távirat az utolsó hírt hozta, még távol Udvarhelytől.
Egy kecseti ember, egyszerű vasúti munkás, meghallotta, hogy nyugtalanul várakozunk Udvarhelyen. Önszántából lekapcsolta a vagont a többi közül, s így érkezett meg a koporsó csütörtökön este Udvarhelyre.
Késő este volt, 10 óra, s ezért a mi szállásunkhoz közeli református ravatalozóba helyezték éjszakára.
Reggel 9 órakor Bakkéknál, a szállásunk udvarába állt a teherautó. […] A ravatalozóban feltették a koporsót, mely egyszerű tölgyfa koporsó volt, védőburkolat nélkül. A csodás elemek közé tartozott, hogy ebben az egyszerű koporsóban érkezett meg Áron holtteste.
Elindultunk, hogy elkísérjük Áront utoljára. A szőttesekkel és koszorúkkal borított autó ment elöl, s mi utána erdélyi rokonaimmal és Nagy Lajossal.
A nagy autóban négy fiú ült. S bár senki sem figyelmeztette őket, lépésben vezették a kocsit, egy-egy mélyedésnél óvatosan lassítva, vigyázva az utat. Így értünk el a Baknya-tetőhöz. Csendben megálltunk az utolsó búcsúvételre, ahol: „szemem és figyelmem messze előre mutat e magos tetőről, és a Nyikó katlanába, a havasi hegyek előrenyújtott karjai között, ott fészkére száll, mint a visszajött sasmadár”. Álltunk és fekete fátylakkal integettünk, megbeszélt jel szerint. A falu íratlan törvényei közé tartozik, hogy halottat csak harangszóval fogad be. Valahogy történt, a jelet nem vették észre, a harangszó egyre késett, s így Feri bácsi a kis kocsival bement a falu templomáig, majd vissza.
Bár a szentlélekiekre nem vonatkozott a megbeszélt jeladás, ott is felzúgott a harangszó. Lent a völgyben a kis híd előtt lebontottuk a kocsi oldalfalait, a híradó fátylakat a kocsi két végének két sarkára tettük, s úgy haladtunk tovább. A mezőn dolgozó székelyek levették kalapjukat, és kiegyenesedve álltak, míg elhaladtunk mellettük. Szentlélek népe az út két oldalán állt, és a lassan gördülő autóra dobálta a mező virágait.
Szentléleken túl 2 kilométeres út vezet Farkaslakáig. Lépésben haladva tesszük meg az út hátralévő részét. Amikor elérjük a falu határát, megállunk. Itt várnak ránk a testvérek s rajtuk kívül a faluból még sokan. A testvérekkel szorosan összefonódva lépdelünk a ravatalos autó után, s ahogy haladunk az emelkedő göröngyös főutcán fölfelé, egyre több lesz a kísérők száma. A templomkert bejáratánál vár a pap kíséretével. Hat erős legény leemeli Áron koporsóját, s a pap beszenteli. A legények három rudat tesznek a koporsó alá, s úgy viszik hárman-hárman két oldalról, fölfelé a hosszú templomkert lépcsőin. Elöl a pap megy és kísérője, utánuk a koporsóvivők, mögöttük fiatal leánykák párosan egy-egy virágkoszorút tartva, majd ezek mögött a testvérek, rokonság s még sokan a faluból.
Elérve a templomot, megszólal az orgona. Az oltár előtti kis térségben két faragott bakra helyezik a koporsót s rá a koszorúkat. A pap újra beszenteli, és rövid imát mond.
A padok megtelnek emberekkel, s amikor az orgonaszó elnémul, kezdetét veszi az imádkozás. Öregaszszony mondja az imát fennhangon, s a többiek halkan utána. Így „virrasztanak” és imádkoznak egyfolytában délután 3 óráig, a temetési szertartás kezdetéig.
Ekkor elnémulnak a harangok, el az imádkozók. S a nagy csöndességben a koporsó két oldalához székely harisnyás öregek sorakoznak: Áron gyerekkori iskolatársai. Öten-öten vannak, kezükben méter magas égő gyertyát tartanak. Hátuk mögé ugyancsak öt-öt harisnyás székely legény áll, s azok mögé székely ruhás serdülő leányok, virággal a kezükben.
Az öregek mereven ülnek, kezükben a gyertya meg sem moccan, csupán lángja rebeg kissé. Arcuk mozdulatlan, kőbe vésett. Bölcsek, sorsot elfogadók.
A legények magas növésűek, tartásuk kemény, büszke és dacos.
A leányok életet jelző tavaszi rügyek.
Ők Áron falujának népe.
Az oltárnál nyolc pap végzi a szertartást, mely egy órán át tart. A búcsúbeszédet a farkaslaki pap tartja. Beszédét idézettel zárja Áron Szülőföldem című könyvéből: „… mozdulatlanul nézem a földet, és az jut eszembe, hogy valamikor én is itt fogok feküdni.”
A beszéd elhangzása után immár utoljára emelték fel Áron koporsóját hatan a székely legények, hogy puha lépteikkel a templomkerten át az egész falu népétől kísérve végső pihenőhelyére vigyék. A környező világban vihar tombolt. A hegyeket esőfüggöny választotta el Farkaslakától. Távolról dörgött az ég és villámlott. Farkaslakán csend és békesség honolt. Kívül állt a viharon. Talán a harangok hajtották el a felhőket? Talán.
Körülállva a sírt, Áron koporsóját féltőn és óvatosan engedték bele az örök nyugalom ágyába. Az első rögöket a család vetette rá, s míg egyre több és több föld borította védőn és oltalmazón, az eső lágyan megeredt, hogy megpermetezze a földet, mely Áron testét magába fogadta.