Az élő legenda

Valamikor áprilisban, az első választási forduló után a magyar közszolgálati televízió egy beszélgetést sugárzott Teller Ede Kaliforniában élő professzorral, aki Szent-Györgyi Albert óta a legismertebb magyar a világ tudóstársadalmában. A nyilatkozatban Teller Ede kertelés nélkül emondta, hogy miért Orbán Viktort támogatja Medgyessy Péterrel szemben, és azt is, hogy véleménye szerint Magyarországnak miért a polgári kormány jelenti a jövőt. A műsorra, ahogy várható volt, a baloldal hatalmas felhördüléssel reagált. Egyes szerkesztőségek valósággal nyomozni kezdtek a tudós után, előbb kétségbe vonták, majd félremagyarázták szavait, és megbízható információk szerint az idős tudós amerikai otthonát szinte naponta keresték fel a magyar baloldallal szimpatizáló amerikai és magyar liberálisok, Tom Lantossal az élen. Arra próbálták rábeszélni, hogy mondjon azért valami jót Medgyessyről is, ám az aggastyán lángelme ekkor már konok hallgatásba burkolódzott. Az itt történt eset egyébként iskolapéldája is lehetett volna Teller Ede életútjának, hiszen az amerikai hidrogénbomba atyjának is nevezett tudós egész életében elkeseredett küzdelmet folytatott a kommunizmus sötét erőivel.
Kezdődött mindez még 1919-ben, a március 21-én kitört kommün alatt, amikor a 11 éves kisfiúnak rá kellett döbbennie arra, hogy ügyvéd édesapja révén családja osztályellenségnek számított. A közelmúltban Amerikában megjelent önéletrajzkönyvében Teller a Tanácsköztársaság szörnyű élményét egész politikai életútját befolyásolónak tekinti. A fiatal tehetségre azonban hamar felfigyeltek, és a húszas évek végén már Lipcsében doktorál, azonban Hitler hatalomra jutása után kénytelen Németországból távozni, előbb Dániába, majd Angliába kerül, míg végül egy amerikai fizikus meghívására végleg az Egyesült Államokba költözik. Tellert tárt karokkal fogadják Amerikában, és a legnevesebb egyetemek versengenek érte. Itt találkozik többek közt Albert Einsteinnel, és itt formál egy életre szóló barátságot Szilárd Leóval is. Ez idő tájban a már kirobbant világháború hatására Roosevelt amerikai elnök egy különbizottságot hozat létre, amely az atombomba előállításának lehetőségével foglalkozik. Habár Teller a kommunizmust tartja ősellenségének, most be kell látnia, hogy egy esetleges atomcsapás nem a Szovjetunió, hanem Németország ellen irányulna. Japán ekkor még nem szerepelt a listán.
Amikor hosszú vajúdás után a bomba valóban elkészült, az azt létrehozó tudósok egy csoportja úgy vélte, hogy az első nukleáris támadás Berlin ellen fog bekövetkezni, és az amerikai zsidó lobbi befolyásos tagjai is ezt szorgalmazták. Roosevelt azonban ekkor már nem élt, és az új elnök, Truman elvetette ezt az elképzelést, amit Teller sem támogatott. A háború után azonban az amerikai tudóstársadalom is két részre szakadt. Az egyik, amelyhez később a kémkedésért halálra ítélt Rosenbergek is csatlakoztak, azt követelte, hogy a háború végeztével állítsák le az új termonukleáris fegyverek fejlesztését, és osszák meg az akkor még szövetségesnek számító Szovjetunióval az atomtitkot. A másik oldalon Teller Ede vezetésével azok a tudósok álltak, akiknek nem volt illúziójuk a szovjet kommunizmus valós természetét illetően, és folytatni akarták a kutatásokat most már a hidrogénbomba előállításáért.
Ekkor történt az az incidens, aminek hatására Tellert évtizedekig háttérbe szorították, és jóformán diszkvalifikálták a tudósok köréből. 1954-ben egy meghallgatás folyamán Teller egy olyan vallomást tett, amelynek az volt a lényege, hogy barátja és az atombombát kidolgozó Manhattan-projekt atyja, Robert Oppenheimer kommunista szimpatizáns volt. Annak dacára, hogy a történészek később ezt az állítást megalapozottnak találták, a baloldallal kollaboráló és később aktív kémkedéssel is vádolt tudósok nagy része elfordult Tellertől, és ahogy ezt később megírta, 47 éves korában újra száműzötté vált. Ez a helyzet egészen a nyolcvanas évekig tartott, amikor Ronald Reagan személyében végre egy olyan elnök került hatalomra, aki csakúgy, mint Teller, egész életében könyörtelen ellenfele volt a kommunizmusnak. Habár Reagan nem volt kifejezetten egy értelmiségi típus (ilyen elnöke Amerikának talán utoljára Wilson személyében volt), azt azonban világosan látta, hogy amíg a Szovjetunió létezik, addig nem lehet béke a világban. Egyébként pedig hivatalos ateizmusáért és a magántulajdon szentségének meggyalázásáért nevezte a Szovjetuniót a gonosz birodalmának. Ekkor állt elő Teller professzor az úgynevezett csillagháborús ötletével, ami végső soron azt szorgalmazta, hogy lehetséges a létrehozása egy olyan nagy erejű lézersugárnak, amely képes az ellenséges rakétákat röviddel az űrbe kerülésük után megsemmisíteni. Hogy valójában mennyire lett volna hatékony ez a rendszer, az már örökre titokban marad, hiszen kifejlesztésére már nem nyílt lehetőség. A gorbacsovi szovjet birodalom képtelen volt egy megfelelő ellenrendszer kidolgozására, és gazdaságilag is az összeomlás szélén állt.
Elmondható tehát, hogy a kelet-európai csatlós államok szabadságukat a Reagan– Teller páros által kitervelt, ha úgy tetszik, csillagháborús űrblöffnek köszönhetik. Az amerikai baloldal azonban nehezen felejt. A nyolcvanas évek elején egy előadáskörút alkalmával tüntetők százai fogadták az akkor már időskorú fizikust, és háborús hiénának titulálták azt követelvén, hogy Teller revideálja nézeteit. De ezzel a magyar tudós ellen 1954-ben indított balliberális rágalomhadjárat még nem ért véget. Hatalommániás, egocentrikus, a tudományt saját önző érdekei céljából használó emberként aposztrofálták még azok is, akik egy időben munkatársai voltak. Ehhez a csoporthoz tartozik Alain Lightman, az ismert fizikus is, aki egy amerikai tudományos magazinban közvetlenül őt teszi felelőssé a szeptember 11-i események bekövetkezéséért, mert a Szovjetunió megszűnésével Amerika maradt a világ egyetlen nagyhatalma, amely állítólag csak gyűlölködést és ellenérzéseket szít szerte a világban.
A rendszerváltás után az Antall-kormánynak már nem volt ideje honorálni Magyarország legnagyobb élő tudósát, de a polgári kormány megtette ezt, és 2001-ben Corvin-lánccal tüntette ki. A történelem azonban, mint oly gyakran a múltban, most sem volt kegyes hozzá. Az általa annyira becsült Orbán-kormány helyett most ismét azok kerültek hatalomra, akik azt a mentalitást képviselik, ami ellen egész életében küzdött. A sors külön iróniája, hogy ámbár mint 1980-ban, most is republikánus elnök ül a Fehér Házban, a különbség azonban egetverő. Nehezen képzelhető el, hogy Reagan elnök egy posztkommunista kormány miniszterelnökét favorizálta volna Orbán Viktorral szemben, de úgy tűnik, George W. Bush most ezen az úton jár. Tavaly januárban, a Megedződött republikánusok című cikkben a következőket írtuk: „Az új rezsim új diplomatákat is küld majd Magyarországra is, és remélhető, hogy ezen politikusok már kevésbé elkötelezett hívei lesznek a baloldali értékrendnek.” Most már szomorú bizonyossággal állíthatjuk, hogy ez utóbbi nem jött be. Reagan elnök irodája mindig nyitva állt Teller Ede előtt. George W. Bush már nem kéri ki tanácsait. A polgári Magyarország egy kicsit ismét magára maradt.

A szerző politológus, egyetemi oktató