Boldogtalan völgy

„– De én semmi szín alatt nem akarok Pakisztánhoz csatlakozni – jelentette ki Hari Szingh.
– Nos, a döntés az öné – felelte Mountbatten –, de fontolja meg alaposon, hiszen végül is alattvalóinak csaknem 90 százaléka mohamedán. Ha viszont csakugyan nem csatlakozik Pakisztánhoz, akkor Indiát kell választania. Ebben az esetben gondoskodni fogok, hogy küldjenek ide egy gyalogoshadosztályt, hogy megvédje a határait.
– Nem – felelte a maharadzsa –, nem akarok csatlakozni Indiához sem. Független akarok maradni.
Ez volt az a válasz, amelytől az alkirály a legjobban tartott.
– Nagyon sajnálom – csattant fel –, de független nem maradhat. Ez képtelenség. Az ön országa a szárazföld belsejében fekszik. Túl nagy, viszont túl kis népességű. Amitől a leginkább félek, mégis az, hogy az ön választása szükségképpen állandó harcot szít India és Pakisztán között. Két rivális ország szomszédságába kerül, és állandó huzakodás tárgyává válik. A végén csatatér lesz belőle, ön pedig elveszti a trónját és életét, ha nem lesz eléggé elővigyázatos.”

Több mint fél évszázada már, hogy India utolsó alkirálya, Lord Mountbatten és a helyi maharadzsa, Hari Szingh így vitázott – legalábbis így emlékeznek rá a kor krónikásai, Larry Collins és Dominique Lapierre Szabadság éjfélkor című könyvükben. Az alkirálynak végül igaza lett: a Boldog völgy – ahogy a britek nevezték egykoron – az utóbbi évtizedekben csatatérré vált, és a jelek arra utalnak, hogy könnyen gyutacs lehet egy újabb háború kirobbanásához.
Három háborúja közül kettőt Kasmírért folytatott a két ázsiai nagyhatalom. A feszültség 1989 óta éleződött ki újra: a szeparatisták és a kormányerők, valamint az indiai és a pakisztáni katonák összecsapásainak ez idő alatt mintegy harmincötezren estek áldozatául.
Az utóbbi hetek legégetőbb kérdése az, vajon lesz-e atomháború a nukleáris nagyhatalmaknak számító India és Pakisztán között. A térség szakértője szerint ennek nincs esélye. Katona Magda úgy véli, hogy egyik fél sem fog atomfegyvert bevetni, mivel a politikusokban van annyi felelősség, hogy belássák egy esetleges atomháború következményeit. „Két-háromezer kilométer hatósugarú hordozórakétákkal rendelkeznek, így mind India, mind Pakisztán egész területét be tudják fogni. Egy nukleáris csapásnak milliók vagy tízmilliók esnének áldozatul” – vélekedik a szakértő, s hozzáteszi azt is, hogy egy hagyományos háború sokkal inkább elképzelhető a két dél-ázsiai ország között. A történelem erre számos példával szolgál: India és Pakisztán a huszadik században több háborút is vívott egymással, a fegyveres összetűzéseknek pedig se szeri, se száma.
A békéltetésből egyébként egészen a közelmúltig főként az Egyesült Nemzetek Szervezete és a térség országai vették ki a részüket. Miután azonban 1998-ban India és Pakisztán is sikeres nukleáris kísérletekkel döbbentette meg a nemzetközi közösséget, a világ nagyhatalmai – egy esetleges atomháborút elkerülendő – pénzügyi, diplomáciai és politikai tekintélyüket latba vetve igyekeztek kibékíteni az ellenfeleket – mindeddig kevés sikerrel. Mint ahogy kevés sikerrel akadályozták meg a közelmúltban, hogy Pakisztán négy nap alatt három rakétakísérletet hajtson végre. Jóllehet Pervez Musarraf pakisztáni elnök több ízben is leszögezte, hogy a rakétakísérleteknek nincs közük a háborús feszültséghez, a szakértő szerint egyértelműen erőfitogtatásról van szó. „Mind számarányában, mind a fegyverzet mennyiségét, minőségét tekintve az indiai hadsereg kétszer erősebb a pakisztáninál” – szögezi le Katona Magda. A Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának adatai szerint míg az indiai hadsereg egymillió 263 ezer katonát számlál, addig a pakisztániak 620 ezer katonával rendelkeznek. Hasonló arányokat mutat a légierő is: az indiai kötelék 738 gépével szemben Pakisztán 353 harci gépet tud bevetni. Nem csoda hát, ha többen úgy vélik: egy hagyományos háborúban a pakisztáni hadseregnek semmi esélye sincs az indiai túlerővel szemben, és így az atomháború kirobbantása tulajdonképpen Iszlámábád érdekeit szolgálná.
Rendkívül érdekesek egyébként a pakisztáni rakéták nevei – hívja fel a figyelmet Katona Magda. A Gauri a Gaurida-birodalom neve, és egyértelműen Mohamed Gaurira utal, aki annak idején a mai Észak-India és Pakisztán területét is uralma alá hajtotta. A Ghaznavi a XI. században élt Mahmud Ghazníról kapta a nevét, míg az Abdalit az önálló afgán állam megalapítójáról, Ahmed Sah Abdaliról, más néven Ahmed Sah Durániról nevezték el. Abdali 1770-ig tartó uralma alatt volt Afganisztán kiterjedése a legnagyobb – területe egészen a Bengáli-öbölig húzódott. Az uralkodó a mai India egész területét leigázta, és hinduk tízmillióit térítette át az iszlámra.
Katonai erőfitogtatás ide, háborús szópárbaj oda – a jelek és a hivatalos nyilatkozatok szerint egyik fél sem akar háborút kezdeni, azonban mind Pervez Musarraf pakisztáni elnök, mind Atal Behari Vadzspaji indiai kormányfő kettős szorításban van. Pakisztán és személy szerint Musarraf akkor került kényes helyzetbe, amikor a tálibellenes légicsapások idején kénytelen-kelletlen a terrorellenes nemzetközi koalícióhoz csatlakozott. Iszlámábád kulcsfontosságú szerepet kapott az Al-Kaida elleni hadjáratban, nemzetközi súlya pedig ezzel egyidejűleg hallatlanul megnövekedett. Az elnök belpolitikai pozíciója viszont megingott. Katona Magda szerint Musarrafnak igazából már nem az iszlám fundamentalistáktól vagy a társadalmi támogatottság hiányától kell félnie, hanem sokkal inkább egy hadseregen belüli puccstól. A szakértő úgy véli, hogy óriási ellentétek feszülnek a fegyveres erők soraiban: magán a hadseregen belül és főként az ISI titkosszolgálatnál nagyon magas a pastun nemzetiségű és a különböző radikális iszlám szervezeteket támogató tisztek aránya. Akik annak idején nem nézték jó szemmel sem a tálibok elleni harcokat, sem az amerikai barátságot. A hadseregen belüli saját belső ellenzék, a fegyveres erők „héjái” voltak azok is, akik kikényszerítették a rekétakísérleteket – közli Katona Magda. Hozzáteszi azonban, hogy egy esetleges iszlámista puccsnak most már kisebb az esélye, mint például októberben volt.
A megbékélést akadályozza a két ország közötti bizalmatlanság – derül ki a szakértő szavaiból. Jóllehet India „kozmetikázásnak” nevezi azokat a lépéseket, amelyeket Musarraf elnök a terrorizmus felszámolásáért tenni kényszerült, ezek azonban tényleges intézkedéseknek tekintendők. Újdelhi „kozmetikai” jellegűnek tekinti a medreszék szabályozásával kapcsolatos törvényt is – közli Katona Magda. Noha a legagresszívabb és a legtöbb iszlám militánst nevelő medreszék, mint a Pesavar melletti Akora Khattak vagy a Thal és Hango térségében működő Orakzai Politikai Ügynökség szemináriumai még mindig nyitva vannak, komoly lépés, hogy Musarraf bezáratta a legrégebbi afgán menekülttábort, a Pesavar melletti Naszirbagot, valamint a régi Dzsaluzai-tábort – ezek ugyanis a szélsőséges iszlám szervezetek melegágyai voltak.
A terrorizmus elleni közös küzdelem azonban már csak azért is nehézségekbe ütközik, mert a terror Indiában és Pakisztánban mást és mást jelent. Kiváló példa erre Kasmír, ahol az elszakadásért küzdőket Újdelhi terroristáknak, Iszlámábád viszont szabadságharcosoknak tekinti. Az amerikaiak hadjárata kapóra jött Vadzspaji elnöknek, hogy felemelve szavát a „határon átnyúló terrorizmus” ellen, pontot tegyen a kasmíri konfliktus végére. Katona Magda szerint azonban a terrorizmus elleni háborúban nemcsak az indiai kormányfő lát jó alkalmat a Kasmírban operáló terrorszervezetek kifüstölésére, hanem ez Musarraf előtt is megoldandó feladat.
Kasmír történetében újabb fejezetet nyithatnak az őszre tervezett választások. Ezt sokan a teljes autonómia felé teendő első lépésnek tekintik. „Ebbe azonban India nem egyezne bele; mint regionális nagyhatalom nem engedheti meg magának ezt a presztízsveszteséget” – véli Katona Magda, aki rámutat, hogy a kasmíri nemzeti felszabadítási front egy függetlenségi és egy Pakisztán-párti irányzatra tagozódik. Több száz csoportból áll, amelyet több ernyőszervezet fog össze: a Dzsammu és Kasmír Felszabadítási Frontja, illetve a valamivel mérsékeltebb Összpárti Szabadságkonferencia. Az 1996-os választásokat ezek a szervezetek bojkottálták, ám most mindkettőben erős az az irányzat, amely nemcsak a fegyverek erejével, hanem a politikai harc eszközeivel akarja kikényszeríteni a megoldást. „Amennyiben a kasmíri nemzeti mozgalom képviselői önálló, tehát az indiai hatóságoktól független választási bizottságokat tudnak felállítani, akkor indulnak a szeptemberi helyi parlamenti választásokon. Ez óriási dolog!” – magyarázza Katona Magda. Ebben az esetben az Al-Kaida terrorszervezet által leginkább támogatott harmadik ernyőszervezet, a Pakisztán-párti Egyesült Dzsihádtanács gyakorlatilag elszigetelődne. Ez nemcsak Indiának, hanem Iszlámábádnak is érdeke kell hogy legyen. Az Egyesült Dzsihádtanács ugyanis nem egyszerűen az indiai ellenőrzés alatti kasmíri területek felszabadítását és pakisztáni annektálását hirdeti, hanem elképzeléseiben egy tálib típusú, radikalizálódott iszlám állam él, amely a szakértő szerint a legnagyobb kihívást jelenti Musarraf és a polgári pártok számára.
„Népeink megőrültek” – mondta 1947-ben, az első kasmíri háború kitörésekor Liaquat Ali Khán pakisztáni kormányfő Dzsavaharlal Nehrunak, India akkori miniszterelnökének. Bizonyos, hogy sem ők, sem az akkori idők politikacsinálói nem ilyen Kasmírról álmodtak. S valószínűleg napjaink döntéshozói sem – Musarraffal és Vadzspajival az élen.