Sokáig nyomorúságos zugokban, öszszezsúfolódva éltek a XIX. század második felében a mezőgazdaságot tömegesen elhagyó, s az iparban jobb megélhetést kereső emberek. Néhány gyáros azonban rájött, ha jobb életkörülményeket tud teremteni, minőségi munkaerőt szerezhet, amiből jelentős haszna származhat. Ennek a felismerésnek köszönhetően épültek fel a mezőgazdasági falvak természetközelségét és a jobb megélhetést biztosító ipari települések előnyeit egyesítő kertvárosok – először Nagy-Britanniában. Ezeken a településeken, amelyek költségeit a gyárosok állták, kiválóan megszervezték az ott lakók egyéni és társadalmi életét. Kiépültek iskolák, templomok, sportklubok, fürdők, szolgáltató létesítmények, és minden házhoz kis zöldséges- és gyümölcsöskert tarozott. És kiépült persze a nagyvárosokhoz, az ipartelepekhez vezető vasútvonal is.
Az egyik legelső kertváros, Saltaire egy Titus Salt nevű textilgyárosnak köszönhetően nőtt ki a semmiből – segít a háttér felderítésében Nagy Gergely. A csokoládégyáros George Cadbury már szövetkezeti tulajdonba is adta munkásainak az általa felépített lakásokat. A szappangyáros Lord Leverhulm Liverpool mellett építtette fel a Port Sunlight nevű kis települést, amely ma olyan népszerű, hogy sokan oda költöznek ki Londonból. Ezeket az első városkákat tanulmányozva tervezte meg a maga eszményinek tartott városszerkezetét egy Sir Ebenezer Howard nevű parlamenti írnok. Elméletét a gyakorlatban is hasznosította: üzleti vállalkozást szervezett, és 1903-tól fel is építtette Letchwoth-t, ezt a 32 ezer lakosra tervezett kisvárost (a terület egyhatoda városközpont, a többi tájba illeszkedő, a szabadba kifutó mezőgazdasági környezet). Letchwoth mintájára alakultak kertvárosépítő társaságok a világ több országában, meghatározva a városépítészet fejlődését.
Az angol kertváros-építési példát tartotta követendőnek a századelő híres budapesti polgármestere, majd főpolgármestere, Bárczy István és Wekerle Sándor pénzügyminiszter, miniszterelnök is. 1908-ban két pályázatot is meghirdettek: egy városépítészetit és egyet a lakóházak típusépületeinek kidolgozására. A kormány tízezer lakást akart építtetni, hogy letörje a budapesti bérleti díjakat, és ezzel is enyhítse a szociális gondokat. Építésztámogatókra is talált. A pályázatra befutott javaslatok azonban túlságosan költségesnek bizonyultak, de mivel a munkát gyorsan el kellett kezdeni, Wekerle Sándor Győri Ottmár vezetésével tervezőcsoportot szervezett a Pénzügyminisztériumban. A tervek elkészültek, s Kispesten húszezer ember letelepítésére alkalmas, négyezer egészséges lakás épült fel. Wekerle Sándor csak a túlságosan szigorúra sikerült főtérrel nem tudott megbékélni, ezért újratervezésére meghívásos pályázatot írtak ki. Ezt nyerte meg Kós Károly, aki két épületet tervezett ide. Az építkezés az I. világháború miatt félbeszakadt, de Kós Károly elképzeléseit 1926-ban is tiszteletben tartották, amikor az építkezést befejezték. Az eredetileg Budapest határán kívül felépült Wekerle-telep híre messze földre eljutott. Angol, amerikai, német és japán építészek sora évtizedeken keresztül azért jött Magyarországra, hogy ezt tanulmányozza. Az ötvenes években mégis majdnem lebontották. Szerencsére megmenekült, és ma is áll, presztízse az utóbbi két évtizedben megnőtt, lakói ragaszkodnak hozzá. Ugyanakkor jelentőségéhez mérten szélesebb körben máig nem ismert. Mára körbenőtte a város, de eredeti szerkezete most is világosan kirajzolódik. A nagyvilágban a szociális és városfejlesztési indíttatású építészet egyik legjobb példájának tartják.
origo.hu
Orbán Viktor a Pride-ról: Mindez nem büszkeség, hanem szégyen
