Budapest világörökségéért

Budapesten tartja ülését júniusban az UNESCO világörökség bizottsága, amelyen egyrészt megünneplik a bizottság harmincéves fennállását, másrészt valószínűleg döntenek a budapesti világörökségi terület kiterjesztéséről is. Az ilyen alkalmak természetesen diplomatikus megfogalmazásokra késztetik a résztvevőket, s nyilván a szakemberek is alaposan becsomagolják bíráló megjegyzéseiket.

Tény azonban – fogalmaznak a Budapest Világörökségéért Alapítvány képviselői –, hogy történt ugyan egy és más az elmúlt években azért, hogy a pesti Duna-part látképe megváltozzon, méltó legyen a világörökség címhez, de ami történt, az korántsem elégséges.
A Belgrád rakparton – emelik ki a kedvező változásokat – például az elmúlt napokban már a hatodik lakóházról tűnt el az állvány, a felújítási munkálatok befejezése után. A homlokzatokat ezeken a házakon abban a szellemben újították fel, amely nem kis részben a Budapest Világörökségéért Alapítvány kezdeményezéseinek – világörökségi helyreállító mintaprojektjének – a nyomán alakult ki. A cél, az eredeti állapot helyreállítása, részleteiben kezd megvalósulni: eddig három, Budáról is látszó szégyenfolt tűnt el a pesti Duna-part látképéből. Az állam feladatát átvállaló alapítvány munkájának és a homlokzatot fényképekről rekonstruáló társasházak helyreállítási költségeinek állami támogatása mégis késik – említi kommünikéjében az alapítvány a mérleg másik serpenyőjét jelentő negatív jelenségeket.
Sokan, sokféle módon kívánnak tenni a magyar városépítészet, benne a főváros értékeinek megmentéséért, a műemlékek és az őket körülvevő épített együttesek revitalizációjáért. Az öt évvel ezelőtt építészek és a fővárosért felelősséget érző emberek által létrehozott, 2000 szeptemberében közhasznúként bejegyzett Budapest Világörökségéért Alapítvány működése három szempontból is figyelmet érdemel. Egyrészt azért, mert tagjai, illetve az általuk felkért szakemberek elméleti segítséget kívánnak adni a falak és terek együttese és az ezek által meghatározott mindennapi élet értékeinek megőrzéséhez, gazdagításához, másrészt azért, mert lehetőség szerint az alapítvány maga is szervez rekonstrukciós, rehabilitációs programokat. Harmadrészt pedig azért, mert működésével is példát ad a hasonló szerveződések létrehozásához, működtetéséhez. Ahogyan képviselői – Bouquet László elnök és Korompay Katalin tudományos vezető mondják – hasonló szerveződésekről Angliában, Olaszországban és Norvégiában tudnak, de az eltérő adottságok miatt valójában egyik ottani társáéhoz sem hasonlítható az alapítvány feladatköre. Abban hasonlók, fogalmaznak, hogy mint külföldön, itt is olyan akciókat kívánnak szervezni „mindenki javára”, amelyeket a társadalom – pontosabban az állami, önkormányzati intézményrendszer – nem tudott megoldani.
Elsősorban a XIX–XX. század fordulóján emelt épületek, akkor kialakult városrészek értékeinek megmentése, a homlokzatfelújítások szervezése és segítése áll az alapítvány tevékenységének középpontjában. Támogatja munkájukat számos szakember, védnöknek megnyerték Mádl Ferencet, Göncz Árpádot, Granasztói Györgyöt, Jeszenszky Gézát, Kosáry Domokost, Papp Lászlót, Vizi. E Szilvesztert és a közelmúltban elhunyt világhírű magyar származású építészt, Pierre Vagót is. 1999-ben szervezték meg a Budapest világörökségéért program első minta-helyreállítását a ferencvárosi Közraktár utcában, amelynek keretében a szecessziós lakóház Dunára néző homlokzatának minden elemét hitelesen újraformálták. A fennmaradt tervrajzok, fényképek alapján a legapróbb részleteket is rekonstruálták a felújítás során, a vakolatsávokkal és a gipszdomborművekkel gazdagon díszített, saroktornyos épület egyedileg ugyan nem védett, de meghatározó módon befolyásolja a látványt, amely a hiteles felújításnak köszönhetően sokat visszakapott eredeti harmóniájából.
E munka a szervezésben, a pénzügyi feltételek közös megteremtését illetően is számos tanulsággal szolgált, s mintegy megalapozta az alapítvány következő projektjeit, amelyek között a Belgrád rakpart házsorának homlokzati felújítása éppen úgy helyet kapott, mint például a Petőfi téri ortodox templom ötvenhét éve lerombolt, déli tornyának helyreállítási akciója. A közösségi terek és az identitás kapcsolata éppen úgy az alapítvány érdeklődésének középpontjába került, mint az állami és önkormányzati kezdeményezések összehangolásának, a költségviselés arányainak kérdése, a politika rövid távú céljainak és az országépítés hosszú távú feladatainak egyensúlyba állítása. Ma még az sem eléggé nyilvánvaló – fogalmaznak az alapítvány képviselői –, hogy az ilyesfajta kulturális beruházások sajátos alcsoportjaként hosszú távon a legkifizetődőbbek közé tartoznak. Ez kétségtelenül így van, s persze éppen ebből a helyzetből következően nevezhető legalábbis kétesélyesnek, hogy milyen meghallgatásra találnak, milyen támogatást élveznek az olyan kezdeményezések, mint amelyekkel a Budapest Világörökségéért Alapítvány jelentkezett, jelentkezik. Azon a mondaton azonban mindenképpen érdemes elgondolkodni, amelyet az 1998-as új athéni chartából idézve illesztettek, mintegy mottóként a saját magukat bemutató szöveg fölé: „A város minősége maga is egy forrás, mely hozzájárul saját gazdasági virágzásához.”