Ébredés Mutyilandon

Amikor megszületett az a nemzedék, amelyhez én is tartozom, a világból már kiveszett az aggyal és szívvel is bíró lényeknek kijáró gyámolítás. Az előző nemzedékek romboló munkája oda vezetett, hogy a világ, amelybe beleszülettünk, ne adhasson többé biztonságot vallási téren, támaszt erkölcsi téren, nyugalmat politikai téren. Fernando Pessoa írja e szavakat Kétségek könyve című műve előszavában, s hogy most eszembe jutottak, annak oka egy felröppent, majd tétován cáfolt (éppen ezért gyaníthatóan igaz) hír: idő előtt bezár az Álmok álmodói – világraszóló magyarok című kiállítás a Millenárison. Újra itt vannak, visszatértek az „előző nemzedékek”.
Bevallom, kezdettől fogva heves támadásokat vártam a tárlat ellen, különösen azok után, hogy a hazai média nagyobbik része már-már szitokszóvá tette az „álom” fogalmat. Gondoltam, vörös posztó lesz a szemükben egy ilyen címmel rendezett kiállítás, ahol emellett még valóban álmodni tudó, és álmuk megvalósításáért tenni is képes emberek és művük látható. De aztán csend volt. Akadt néhány erőtlen kísérlet, bizonyítandó, hogy sokba került, szakszerűtlenül építették, megumbuldázták az egészet (mint mindent az elmúlt négy évben!), de ezek nem tudták megérinteni a lényeget. Azzal ugyanis nehéz volna vitatkozni. Már-már elhittem, megváltozott körülöttem a világ, ha gyökeresen nem is, de kerekítődnek a sarkai, tompulni kezdenek az élei, és a felkorbácsolt indulatok közepette is vannak értékek, amelyek ellen nem lehet, nem ildomos háborút viselni. Be kell látnom, tévedtem. A csend nem azt jelentette, hogy elfogadták volna. Dehogy. Azt jelentette, hogy – szigorúan taktikai okokból – távol tartották tőle magukat.
A megnyitáskor azt írtam lapunkban, régi adósság törlesztődött a tárlat világrajöttével, végre lett egy hely, ahová erőt meríteni, hitet, önbizalmat kapni vissza-vissza lehet járni. Most, a bezáráskor, megállapíthatom rezignáltan: végül is igazam volt. A fenti ismérvek azok, amelyek a kapkodónak tetsző, látszatra értelmetlen döntést indokolják, mert csak látszatra értelmetlen. Lényegét tekintve nem az, sőt nagyon logikusan beleillik azon folyamatokba, amelyek eredményeként kialakult a – manapság kedvelt, ám alapjaiban hamis frazeológiát átvéve – kettészakított Magyarország. Nem szakadt itt ketté semmi, különösen nem ország! Arról van pusztán szó, hogy éles kontúrokkal kirajzolódott két szemlélet.
Egyiknek a lényege az építkezés, az egyéni és a kollektív egyaránt. Eszerint fontos, hogy az emberek kiteljesítsék magukat abban a térben és időben, ahol és amikor élnek, ezt segíteni kell, mert magukban bízó emberek közössége képes országot is építeni. Erről beszélt eddig a kiállítás.
A másik elfoglalni, betölteni igyekszik a teret, ebben csak azok fontosak, akik segítik, de eltörlendő minden, ami útjában áll. Az elfoglalt térben aztán lehet mutyizni, kijárni pénzt, paripát, fegyvert. A felélés, az orrunkig se látunk régről ismerős szemlélete ez.
Jelentem: az álom, amivel oly sok baja volt a média jó néhány képviselőjének, véget ért. Ébredünk. Mintha álom lett volna az elmúlt négy év, amikor ha nem is kerültek helyükre a dolgok, de legalább elindultak megkeresni azt.
Ha Pessoával kezdtem, vele is fejezem be, különösen azért, mert szavai nagyon pontosan írják le azt a világot, amely ébredtünkbe visszavigyorog ránk. „A világ ma az ostobáké, érzéketleneké és nyüzsgőké. Az élethez és a diadalhoz való jogot manapság csaknem ugyanazokkal az eszközökkel lehet megszerezni, amelyekkel az ember bekerülhet a bolondokházába: a gondolkodásra való képtelenséggel, amorális viselkedéssel, kóros élénkséggel.”