– Meglehetősen banális a kérdés, talán mégsem érdektelen: milyen érzés hazajönni?
– Én gyakran jövök haza, kedvesem. A rendszerváltás óta minden évben legalább egyszer, néha többször, de a könyvhét alkalmából bizonyosan. Hogy milyen érzés? Nos, megvallom, nem látok nagy változásokat. Tizenkét évvel a rendszerváltás után is csak döcög előre ez az ország. Most Egy eredendő bűnös vallomásai címmel immár a tizenegyedik könyvem jelent meg Magyarországon. Eredetileg 1983 és 1985 között íródott, és az amerikaiaknak szólt. A kéziratot a hatvanadik születésnapom után fejeztem be, s 1990-ben jelent meg. Később felmerült, hogy ki kellene adni magyarul is. Egy ideig elhárítottam a gondolatot, ám mert Isten görbe vonalakkal ír egyenesen, végül majd hetvennyolc évesen beleegyeztem a kiadásba.
– Sokatmondó a cím. Kitárulkozik az olvasók előtt?
– Önéletrajzszerű, ám történészszemléletű mű. Régóta vallom, hogy a világ és a történelem alapja az, amit az emberek gondolnak és hisznek. Az egész világ helyzete, sőt anyagi szerkezete ennek következménye. Azt is tudjuk, hogy bűnre és jóra hajlamosan születünk. Erről szól a könyv, gondolatokról és meggyőződésekről, tehát semmi esetre sem a bűneim leltára. Ha untatni akarod az olvasót, mondj el neki mindent – figyelmeztetett egykor Voltaire. Ehhez tartom magam.
– Hogyan látja a világ folyását most, hogy átléptünk a huszadik századból a huszonegyedikbe? Mivel magyarázza, hogy ön már 1989-ben túljutott ezen az időhatáron?
– Nem kellett túl okosnak lenni ahhoz, hogy az emberben megszülessen ez a felismerés. Nálam a huszadik század 1914-től 1989-ig tartott, és 75 esztendőt ölel fel. A világ s benne főleg szegény Magyarország sorsát az első és a második világháború, majd a hidegháború határozta meg ebben az időszakban. A második világháború következménye volt az elsőnek, a hidegháború a másodiknak, 1989-ben pedig ez az egész lezárult.
– És mit vár a huszonegyedik századtól?
– Ma már kissé tanácstalanul élek. Ha agyonvernek, sem tudnám megmondani, hogy milyen nagy változások következnek.
– Ön írta egy alkalommal, hogy a demokrácia az emberi természetbe vetett hit túlértékelése, az utóbbi időben pedig egyfajta barbarizmus felé halad a világ…
– Nemcsak általában a demokrácia, hanem a szabadelvű, liberális demokrácia is túlzottan optimista emberképre épült. Nem akarok most különösebb prédikációba fogni, látni való azonban, hogy ez a világkép bizonyos mértékig már elavult. Rengeteg gonoszság, barbárság mutatkozott a felvilágosodott, technikailag előrehaladott huszadik században, ami nemcsak kívülről, hanem belülről is jött. A barbárság számtalan jelét tapasztalom magam is. A viselkedés, a beszédmód, a híradás, a hirdetés, az oktatás, a műveltség – mind-mind krízisbe kerültek. Mindazonáltal nem szabad kétségbe esni, hiszen miként az ember élete, a történelem sem mechanikus inga. Lesz erre a barbárságra reakció, szerintem, a világ minden táján, még az úgynevezett legfejlettebb országokban is, és nem visszafelé. Ahol élek, az Egyesült Államok is komoly válságon esik át a társadalom szintjén, viselkedésben, erkölcsökben.
– Hozott-e valamilyen változást az a sokk, amelyet a szeptember 11-i terrortámadások következtében átéltek az amerikaiak?
– Nem, nem hiszem. Tartok tőle, hogy a történtek fontosságát túlértékelik, de hát ez egyéni vélemény. Az a probléma, amely a Közel-Keleten van, nem szeptember 11-én kezdődött. Szeptember 11. talán azt bizonyította be, hogy a földkerekség legfejlettebb és legmodernebb országai is sebezhetők. De hogy mondjak valami jót is, szolgáljon vigaszul ez a mondás, amelyet gyakran és szívesen idézek: Semmi sem olyan rossz vagy jó, mint amilyennek látszik. Ámbár ez csak visszafelé nézve derül ki, hiszen az ember előre él, és csak azután gondolkodik.
– Mit gondol, hogyan kellene változnia a világnak, változtatnia a politikáján például az Egyesült Államoknak?
– Nem vagyok politikus. Én Amerikában is afféle magyaros, vidéki életet élek. A hírlapot is kétnapos késéssel olvasom. Az Egyesült Államok legnagyobb problémája – Magyarország még nem tart itt –, hogy újra át kell gondolnia haladásának elméletét. Nyilvánvalóan látszik ugyanis, hogy minél nagyobb teret nyer a technika és a technológia, annál sebezhetőbb az emberi élet, a társadalom, a környezetünk. A saját otthonomban – tegnap beszéltem a feleségemmel – a fő probléma most az, hogy a vakond befúrta magát a veteményeskertbe. Mondja meg, mit csináljak a vakonddal, ha hazamegyek? Lelőjem? Már előre látom, hogy túl fog járni az eszemen…
***
A reakciós mérlegeli a jellemet, de gyanakvással tekint a propagandára; hazafi, de nem nacionalista; híve a tradícióknak és a konzerválásnak, vagyis a régi állapotok fenntartásának, de nem híve a konzervativizmusnak; őrzi és védi a föld ősi adományait, és fenntartásokkal fogadja a technológia „áldásait”; a történelemben hisz, nem pedig az evolúcióban. Aki a huszadik század második felében reakciós, az minden lehetséges szakmai és társadalmi szempontból hátrányban van. De elkönyvelhet néhány előnyt is, ami a nyugati civilizáció mostani szomorú hanyatlása közepette bizony Isten áldása. A reakciós példának okáért felismeri, hogy az „időszerűvé vált eszme” (Victor Hugo avítt, tizenkilencedik századi kifejezését idézve) sokszor fabatkát sem ér. Ez a fajta szkepticizmus persze reakció az eszmék nagyrészt mechanikus és közönséges propagandaeszközökkel való terjesztésére a huszadik században.
(Részlet az Egy eredendő bűnös vallomásaiból)
Magyar válogatott játékos tehet keresztbe a Győrnek a Konferencialigában
