Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a magyar köz- (és egyéni) létben miért dominál mindig az öröm hiánya? Hazánk népessége – úgy általában – nem tudott szívből örvendezni a fejlett szocializmus építése közben, nem volt elragadtatva a szovjet csapatok ittlététől, ám nem gyakorolt rá vidító hatást a szocializmus bukása, s a megszállva felszabadítók távozása sem. A populációt nem ragadta magával, inkább letörte a rendszerváltás, a megélhetési stressz fokozódott, a keserű honderű, amit a magyar kabaré a Kádár-korszak idején oly sikeresen képviselt, elapadni látszott, s nem változott át derűs keserűséggé.
Politikusaink egy pillanatig sem sugároztak örömet és optimizmust abból az alkalomból, hogy parlamentáris demokráciában vitatkozhatnak, jókedv helyett inkább az epe ömlött fentről le – és lentről fölfelé. Az elit rongálta a köznép kedélyét, a köznép pedig szívbéli ürömmel szemlélte a politikai és gazdasági elit tévelygését.
Most történt meg először, 2002-ben, a választások után, hogy százezrek árultak el szolidaritást, nyilvánítottak együttérzést, s találtak az együttlétben örömre. No nem a választások nyerteseiről van szó, hanem éppenséggel a vesztesekről. A vesztesek találtak egymásra, közös nyelvre és meleg emberi érzésekre. Csodálatos módon az aktuálisan vereséget szenvedők szívében foglalta el a búbánat helyét a szeretet és az együvé tartozás öröme.
A győztesekre (most ezt nem politikai hovatartozásom mondatja velem) egyszerűen rossz ránézni. Végtelen keserűség mardossa őket, győzelmüket a lehető legnagyobb méltánytalanságként élik meg.
Az egykor jópofa Kunczét – akit én egy laza, természeténél fogva jó kedélyű és jóindulatú embernek véltem – úgy megviselte a nyereség, hogy köpni-nyelni nem tud, s szinte öklendezve gyűlölködik, mintha az elmúlt esztendőkben csupa-csupa sérelem érte volna.
Kovács László – aki újra tekintélyes és szakszerű külügyminiszter lehet – ahelyett, hogy röpdösne, mint egy pillangó, ráncossá bábozódik a gyűlölettől, s mint primer látvány, már-már riadalmat kelt. A revansbeszéd, amelyet mostanában gyakorol, a sok gonosz szó az arckifejezését is gonosszá teszi. Valamikor Bismarck-nyugalmú külügyminiszternek neveztem, ma egy frusztrált intrikust látok benne, s már-már aggódom, hogy soha többé nem jut majd nyugvópontra.
Külügyminiszter úr, miért nem örül, hogy megint külügyminiszter úr lehet, s fontos európai ügyekben fontoskodhat, s teheti azt, amire mindig is vágyott? S amihez ért.
Miért nem örül? Mi ez a szűkkeblűség?
S a szabad demokraták, akik tulajdonképpen a popójukat verdeshetnék a Parlament küszöbéhez az 5,5 százalékukkal és túldimenzionált miniszteriális befolyásukkal, miért vágnak savanyú képet?
Mire jó ez a bú, uraim? Mire jó? Mitől tartanak? Mit éreznek méltánytalannak? Miért sugároznak depressziót?
Hiszen a mániákus depressziónak is vannak szakaszai, melyek során az indokolatlan jókedv és a tenni vágyás dominál. Önök nem viselkedhetnek úgy, mint a befőtt vagy a savanyúság a dunsztosüvegben, önöknek cselekedniük kell. Ugyanis önök a győztesek.
Úgy kellene viselkedniük, mint mókusnak fenn a fán. Az önök győzelmét semmi és senki nem fenyegeti.
Mutassák meg inkább, mit tudnak, ahelyett, hogy azt bizonygatnák, mit nem tudott a polgári kormány.
Kormányozzanak! Ne a sebeiket nyalogassák. Ebből-utóbb úgy is ki kell heverniük a sérelmeiket.
Üléseztessék a parlamentet mindennap. Rendezzenek szerény tűzijátékot. Fejlesszék tökélyre a kifelé sugárzó országimázst.
Fel a fejjel, uraim! A győzelem tulajdonképpen nem tragédia.
Ha pedig annak érzik, bízzanak benne, hogy nem fog egykönynyen megismétlődni.
De hogy mit tegyenek, ha úgy érzik: győzni és veszíteni egyféleképpen tragikus, én nem tudom.