Férfiportré, történeti háttérrel

Alig néhány évvel a Képzőművészeti Főiskola elvégzése után, 1959-ben rajzolta Kondor Béla, a XX. századi magyar képzőművészet meghatározó jelentőségű képviselője a Férfiportré című művét. A kisméretű tusrajz tűnődő, lefelé néző férfit ábrázol félprofilból, tömörítve, összefogva az arcvonásokat, a karakterre és a pillanat hangulatára egyszerre koncentrálva. Nem tartozik Kondor fő művei közé a rajz, de szegényebb lenne nélküle az életmű. A munka a művész által vállalt feladat tökéletes elvégzéséről beszél. Ahogyan azt teszi a maga kategóriáján belül minden igazi műtárgy, legyen az több millió vagy százezer, esetleg néhány ezer, tízezer forint értékű. A Kondor-rajz egyébként hatvanezer forintról indult a Belvárosi Aukciósház májusi, 21. művészeti árverésén, és ennyiért is vitte el új tulajdonosa.
Mondhatni, ez a rajzok, sokszorosított grafikák sorsa Magyarországon – kevesen vannak, akik igazán becsülni tudják őket, hiszen nem érnek vagyont, a tezaurálás feladatát sokkal ritkább esetben tudják ellátni, mint a nagy értékű festmények, plasztikák. Ez – vagy ehhez hasonló – a sorsuk általában azoknak a műtárgyaknak, amelyek nem tartoznak az éppen aktuális trendbe, amelyeket valamiért nem tesz nagyon kívánatossá a tömegkommunikáció. De az ilyen műtárgyakat is nagyon közel érezhetjük magunkhoz.
Mint amilyen meghatározónak, állandóan jelen lévőnek éreztük a legújabb kori magyar műkereskedelemben a Belvárosi Aukciósházat, amelyet Kovács Dezső hozott létre a kilencvenes években, újabb, eléggé nem értékelhető lépést téve a sokszínű, sokféle művel foglalkozó magyar műkereskedelemben. Működtette is oly módon, hogy a „nagy” aukciók, a „csúcsművek” mellett egyre inkább megteremtette a becsületét a polgári környezet szerves részét képező, azt meghatározó műtárgyaknak, illetve az ilyen tárgyak gyűjtésének, kereskedelmének is. A múlt idő használatát itt szomorú esemény indokolja: alig néhány nappal hetvenedik születésnapja után váratlanul elhunyt a gyűjtő, műkereskedő, akiről nem kevesen tudták, hogy múzeumalapító is, hiszen az utóbbi években energiája nagy részét arra fordította, hogy méltó körülményeket, múzeumi szintű bemutatási lehetőséget biztosítson évtizedek szisztematikus munkájával létrehozott gyűjteményének, amelyet közkinccsé kívánt tenni. Mintegy pótolva valamit azokból a mulasztásokból is, amelyeket a „hivatalos” múzeumi hálózat követett, követ el azzal, hogy a különböző műfajokat, korokat, technikákat képviselő műalkotásokat egymástól elválasztva mutatja be, hogy diszciplínaként kezeli azt, ami az emberi természetből következően nem lehet más, mint a teljességet magában foglaló élmény forrása. Sok mindent gyűjtött Kovács Dezső, elsősorban XIX–XX. századi festményeket, ezek közül is mintha a szolnoki művésztelep alkotói álltak volna a legközelebb a szívéhez, de gyűjtött kisplasztikát, szép bútort, szőnyeget is, mindent, ami teljessé teheti az életet.
Hasonló módon gondolkodott a műkereskedelemről is, mindennel foglalkozott, ami felkeltette az érdeklődését. S nemcsak művek, de ügyek is érdekelték. Kevesen tudják talán, hogy ő szervezte meg a nyolcvanas évek elején azt a SZETA-akciót, amelyet az akkori hatalom aligha nézett jó szemmel, hiszen a Magyar Népköztársaságban állítólag nem voltak szegények, miért is kellett volna őket támogatni… Később próbálta tágítani az állami műkereskedelem mozgásterét, s amikor rájött, hogy nem tágabb, hanem új mozgástérre van szükség, kialakította, s a kilencvenes évek folyamán egyre bővítette saját műkereskedelmi hálózatát. Gyűjtő, műkereskedő, múzeumalapító volt, s marad is persze, örök kétkedő és örök tervezgető egyszerre. Igazi műbarát. Nemcsak azonos korban indultak, talán még évjárat szerint is Kondor Bélával egyidős volt, s ha nem is róla mintázta a művész híres sorozatát, az Egy ember arcát, arcvonásai mintha fölsejlenének a Férfiportré tömör formáiban.