Gellért-hegyi rémálom

Sok baljós legenda és történelmi tény tapad a Szent Gellért-hegy időben változó neveihez. A hagyomány szerint innen, a Duna-parti hévforrások fölötti szikláról taszították le a pogány Vata emberei Szent Imre herceg nevelőjét, Gellért püspököt 1046-ban, a középkoron át rémes boszorkányhistóriák keringtek a Kelen-hegy szombat éjszakáiról, az pedig biztos, hogy 1850 és 1854 között az osztrák önkényuralom jelképeként emelték a Citadella-erődöt a Blocksberg tetejére. 1947-től a mindenhonnan látható „Szabadság”-szobor hirdette a 235 méteres hegyoromról népünk határtalan és örök háláját a megszálló kommunista világhatalom iránt, ámbár akik másként látták a felszabadítókat, elővigyázatosságból még a környékét is messzi elkerülték az ’56 utáni években orosz katonákkal megrakott zord fellegvárnak. 1965-re, „felszabadulásunk” huszadik évfordulójára elkészült a Gellért-hegyen a Jubileumi park, díszhelyén a jókora, rozsdaálló fémből készült vörös csillaggal, amelyet aztán az 1990. májusi választások előestéjén apró darabokra fűrészeltünk (Ez volt a tavaszi csillaghullás). A pálmaágat tartó nőalak mellől lebontották a mellékfigurákat, az „ismeretlen óratolvaj” azóta a nagytétényi bronztelepen álldogál, mihaszna fémdarabként.
Úgy tűnik azonban, mintha a keservesen megtalált szabadságnak nem akaródzna megszülnie ama József Attila-i rendet, sőt, az immár tizenkettedik éve tartó, négyévenként nagyokat zökkenő demokratikus (át)menet épp olyan goromba visszaéléseknek nyújt fedezéket, mint az önkényuralom tette az akkori haszonélvezőinek. Pár napja egy példátlanul arrogáns építkezés botránya borzolja a kedélyeket, történetesen a Gellért-hegy tetején. Az időközben az UNESCO világörökségének részévé vált, természeti és régészeti védelmet is élvező területen a már régóta vendéglátó- helyként működő Citadella bérlője és hasznosítója, bizonyos Veres István kezdett munkálatokba. „Természetesen” engedély nélkül, miután eleve kilátástalan vállakozás lett volna bárminő hatósági hozzájárulást beszereznie terveihez a merőben más célt szolgáló parkban. Veres úr tehát, mint annak idején szép emlékű elődje, Fenyő János csinálta a Normafa alatti védett erdőben, a maga kezébe vette az ügyet, és kiadta a kezdési engedélyt a betonkeverőknek. Ha Fenyőnek sikerült, miért ne sikerülne nekem is? – gondolhatta az öntörvényű Veres, s eddig szépen be is jött a számítása. Az állami tulajdont képező domboldalon, amely fölött a kincstári vagyonkezelő rendelkezik, viharos gyorsasággal jókora betonépítményt hozott tető alá, hozzá vezető magánúttal. A „tulaj” a munkaterület közelébe sem engedte az érdeklődő hatósági embereket, akik azután hiába hoztak határozatot az építkezés azonnali leállításáról, hiába szabtak ki immár húszmillió forintos rendészeti bírságot. A büntetés biztosan be van kalkulálva a befektetésbe, legfeljebb majd annyival drágább lesz a sör, a végén meg úgyis meg fogja kapni a fennmaradási engedélyt, amint eddig mindenki megkapta…
Az építkezés tehát zavartalanul folyik a balsorsú Gellért-hegyen. Az ember igazán kíváncsi volna ilyenkor a főpolgármester véleményére a dologról (SZDSZ-es párttársa, a városvédő Ráday Mihály a legsúlyosabban elítélte), ám Demszky Gábor most éppen Kirgíziában és Kazahsztánban tárgyal az ottani fővárosok vezetőivel. A hírek szerint a várospolitikus, listás országgyűlési képviselő szándéknyilatkozatot ír alá Biskek és Asztana főpolgármestereivel a kölcsönös együttműködés bővítéséről.
Lássuk be, azért ezek is fontos tennivalók.