A XIII. században kezdett elterjedni nálunk a számszeríj, egy olyan „modern fegyver”, mely forradalmasította a vadászatot, részben pedig a hadviselést is. A korábban használt „visszacsapó íj”, melynek őseink jeles mesterei voltak, egyszerű, gyors és a közelharcban is jól használható fegyvernek bizonyult.
A hagyományos íjat függőlegesen tartották harc vagy vadászat közben, „felajzása” nem vett igénybe sem túl sok időt, sem túl sok energiát, ezért róla percenként akár harminc vesszőt is ki lehet lőni. Számszeríjjal percenként viszont csak öt-hat lövést lehetett leadni. Hátránya volt a tradicionális fegyvernek a számszeríjnál jóval kisebb lövőereje, de az is, hogy rövidebb volt az a távolság, ameddig biztosan célba lehetett vele találni. Az új „fegyvercsodának”, a számszeríjnak persze nem csak előnyei voltak a hagyományos íjjal szemben. Igaz, hogy nagyobb lövőerővel messzebbre vitt, de a kezelése sok bajjal-gonddal járt. Hoszszabb ideig eltarthatott, míg a régi, jól bevált „visszacsapós” íjakat az új fegyver kiszorította a használatból.
A számszeríjat nem függőlegesen kellett tartani, hanem vízszintesen. Ezért „helyigényes”, és a közelharchoz bajosan volt alkalmazható. A tust, mely a mai puskákéhoz hasonlatos, be kellett szorítani a vállba. Az íj íve vízszintesen feküdt a tuson. De ez még a kisebbik baj. Igazán azért nehézkes a számszeríj, mivel a „felajzása” teret, időt és energiát igényel, ezért vele lóhátról küzdeni, főként gyors közelharc esetén, szinte lehetetlen. Ezt a fegyvert többnyire „lábhorgos emelővel” vagy „felajzós paddal” kellett használható állapotba hozni.
Maga a „számszeríj” elnevezés népi etimológia fejleménye. Olyan ez a szó, mintha a szám, a szer és az íj összetétele volna. Valójában a szláv „szamosztrelij” – magától lövő – kifejezésből „magyarították” leleményes középkori őseink. Ez a fegyvernem – mint a neve is mutatja – cseh és lengyel közvetítéssel terjedt el. Amúgy a „nyílkészítés” tisztes és megbecsült mesterség volt. A korabeli oklevelekben a XIV. század közepétől gyakran találni utalást Nyilas, Nyílfaragó, illetve Nyíl- vagy Íjgyártó nevű családokra.
Ahogy telt-múlt az idő, a gyors lovas ütközeteknek is befellegzett. A különféle acélból készült páncélöltözetet viselő „vérteskatonák” ellen a visszacsapó íj már hatástalannak bizonyult. Az erős számszeríj ellenben ezeket is átütötte. Korábban – mint a feljegyzések tanúsítják – a visszacsapós íjjal mintegy száz lépés távolságra tudtak pontosan célozni e fegyver mesterei. A számszeríjjal ez a távolság mintegy százharminc lépésnyire nőtt.
A számszeríjászok, mintegy négyezren voltak, ők alkották Mátyás királyunk híres „fekete seregének” a magját. Feljegyezték, hogy a király jobban bízott képzett számszeríjászaiban, mint az ekkoriban még roppant kezdetleges tűzfegyverekkel harcoló alakulatokban. Fennmaradt – és a New York-i Metropolitan múzeumban őrzik – Mátyás király fiának, Corvin Jánosnak a számszeríját. Többek között Ádám és Éva kígyó általi megkísértése, valamint a lándzsát és kardot viselő Szent György látható a fegyver vésett díszítményén, amint a sárkánnyal viaskodik. Egy másik, szintén Hunyadi-címerrel ékesített fegyver vadászjelenetet ábrázol. A véseten süvegszerű csuklyát viselő, csizmás vadászt láthatunk. Baljában vadászkürt, jobbjában lándzsa. Mellette egy másik vadász, aki lóháton, fedetlen fővel, kezében hosszú pengéjű karddal üldözi a vizslái által felvert őzbakot. Hegyes csizmáján sarkantyú, rövid bőrzekéje mellén a magyar címer.
origo.hu
Jó az a szóda, de a kockázatait kevesen ismerik!
