Kivégzés délben

Malki a század dédelgetett kedvence volt. Mindenki kedvelte, szerette. Egy szörnyű, feledhetetlen éjszaka után csapódott a haditudósítókhoz Breszt-Litovszkban, szovjet légitámadás után. Vacogva, remegve állt egy robbantástól felkunkorodott vasúti sín mellett és sírt. A soraikat rendező katonák pártfogásukba vették. Ő lett a század kutyája, Malkinak nevezték el, és ellátták minden jóval. Szeretgették.
„Malki, a nagy fülű, Malki, a szőrmók.” Aztán vonult velünk a megszállt Varsó felé. Éjszaka néha ugatott a holdra. Vagy valamit siratott. Jobb volt hallgatni, mint a Sztálin-orgonát, amikor felüvöltött éjszakánként. Az otthonra emlékeztetett a kutyaugatás.
Jött velünk a gazdátlan jószág, kísért bennünket, olykor a parancsnok is rámosolygott, megsimogatta. Hazagondolhatott ilyenkor.
Aztán egy szép napon vége szakadt az ajnározásnak. A szakács azt jelentette egy reggel, hogy valaki dézsmálja az étkészletet. Fél szál kolbász is eltűnt többek között. Meg sok más ennivaló. Ki lehetett a tolvaj? Csakis Malki, az eb! No de ilyet! Mindenki felhördült.
Már csak azért is, mert nem hittek a kutya bűnösségében. Mert még a kolbász! No de, hiányzott néhány üveg konyak is! Márpedig Malkira mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy részeges. Hogy konyakot iszik. Sőt konyakot lop. Franciát.
Összeült a kupaktanács, és percek alatt megszületett az ítélet: végezni kell a kutyával! Zámbó őrnagy nyomban engem hívatott, és közölte velem:
„Kiviszed az erdőbe Malkit és agyonlövöd. Halálra ítélte a tisztikar. Értetted?” Álltam mereven. Szomorúan.
„Igenis, értettem. Kiviszem Malkit az erdőbe és agyonlövöm.”
Tűnődtem egy ideig, rám bízták a feladatot. Miért én leszek a kutya gyilkosa, aki a legkevésbé hisz a bűnösségében? De aztán legyintettem. A parancs az parancs. „Merre bóklászol, Malki, merre keresselek, bozontos, halálra ítélt kiskutyám?” Már jött is viháncolva, ahogy mindig szokott, ugrándozva. Majdnem lelkesen.
A gépkocsivezetőt kerestem. Egy Takács nevezetű szakaszvezető volt, földim, négyszemközt tegeztük egymást. Benzint kellett vételezni és lőszert a parancs végrehajtásához. „Hová megyünk?” – érdeklődött a gépkocsivezető. Dél volt.
„Parancsot kaptam Malki kivégzésére!” – mondtam keserűen. Rögtön tudta, ki adta a parancsot. „A rohadt pléhgalléros!” – sziszegte, de én nem hallottam a fegyelemsértést. Takács szakaszvezető erre odaugrott, és kitárta a gépkocsi ajtaját előttem. Elsőnek Malki ugrott be. Nagyon szeretett autózni.
„Merre megyünk?” – nézett rám a sofőr. „Az erdőbe!” – feleltem.
Malki az ölemben ült, simogattam a hasát. Ezt szerette. Így szoktunk mi ketten utazni. Amikor már mélyen bent jártunk az erdőben, a gépkocsivezető újból megkérdezte: „Menjünk még?” Áthatóan nézett rám.
Felemeltem a kezem, hogy álljunk meg. Malki ugrott ki elsőnek a kocsiból. Körülviháncolt, majd üldözőbe vett egy madarat. Vártam, míg kiszaladgálja magát. Amikor később fáradtan megállt mellettem, s lihegve kiöltötte a nyelvét, hirtelen a pisztolytáskámhoz kaptam.
Takács szakaszvezető behunyta a szemét. Csend lett. Előrántottam a pisztolyt, és belelőttem az előttem álló tölgyfa törzsébe. A második lövést a levegőbe lőttem dühömben. Most még nagyobb lett a csend az erdőben. Nagy, lomha madarak röppentek fel, és köröztek fölöttünk. Harang nem kongott. Nem volt arra templom.
Most következett a hadművelet második része. Beugrani a kocsiba, és itt hagyni a kutyát. Csalafinta módon. Visszatérni nélküle és jelenteni: „Őrnagy úr, a parancsot teljesítettem!” A pléhgalléros megkérdi az időt. Be kell jegyeznie. Délben! Egyetlen lövéssel.
Beugrottunk a gépkocsiba. Takács szaki gázt adott, s robogtunk a kutya nélkül hazafelé. Malki kétségbeesetten futott utánunk. Ha néha-néha eszembe jut ez a jelenet, és visszanézek az életben, még mindig látom: lobogó füllel fut utánunk. Mint a lelkiismeretem.
Utolér-e valaha?