Mi volt korábban: a pszichológia vagy a szépirodalom? A pszichológust izgatta anynyira az emberi lélek, hogy írói ábrázolásának is szükségét érezte, vagy szépíróként fordult az érdeklődése a lélektan, a lélekgyógyászat felé?
– Kamaszkoromban az angolkisasszonyok intézetében kitűnő pszichológiatanáraink voltak, akik ajánlott olvasmányként a kezünkbe adták az akkor frissen megjelent könyveket is. Mi voltunk az utolsó évfolyam – 1948-ban végeztünk –, azután sajnos feloszlatták a szerzetesrendeket. Nekünk még szerencsénk volt, később ugyanis, az ötvenes években pszichológia címén merőben mást tanítottak. A Testnevelési Főiskolán például Lenin élettársának, Krupszkajának a pedagógiai nézeteivel és különféle vulgármaterialista nézetekkel tömték a fejünket. A hatvanas években az ELTE pszichológia szakán még mindig a marxizmushoz idomított, leszűkítetten kezelt lélektant tanultunk és persze a pavlovi reflexológiát – az egészben nyoma sem volt az emberközeliségnek. A mélylélektani irányzatok szinte bűnös és megvetett polgári csökevénynek számítottak. Később posztgraduálisan elvégeztem a C. G. Jung nevéhez fűződő mélylélektani kurzust, ezzel sok mindent bepótoltam. Annak előtte is akadtak bátor szakemberek, például Gyökössy Endre, Donáth Blanka, Süle Ferenc, Koronkay Bertalan, akik a tiltás idejéből átmentették a régi iskolákat, félig-meddig tiltott előadásokat tartottak, és bevezették az érdeklődőket a mélylélektan ismeretébe. Lélekgyógyászati gyakorlatomat azóta is az ő útmutatásuk szerint végzem.
– Mikor jegyezte el magát a szépirodalommal?
– Ötven felé közeledve rádöbbentem, rohamosan fogynak az éveim, s ez olyan sokkolóan hatott rám, hogy visszafelé haladva az időben írni kezdtem mindazokat a gyermekkori, ifjúkori élményeket, amelyek identitásomat meghatározták. Mint kiderült, szépprózai erővel jelenítettem meg őket, és egyik, irodalomban tájékozott barátom buzdítására bevittem a Magvető Kiadóhoz. Ismeretlenül adtam be, s boldoggá tett, hogy Fábri Anna szerkesztő, irodalomtörténész kiadásra alkalmasnak találta. Így jelent meg 1981-ben első regényem, Az oroszlános kert. Rendre jöttek ki ezután a családregények, köztük legjobban a Zuhog, zuhog a hót és a Rókavadászatot szeretem. Ahhoz, hogy elnyerjem belső szilárdságomat, szerfölött fontos volt végiggondolnom, honnan jöttem. Egyre erősebben hiszem, hogy ezt az utat mindenkinek végig kellene járnia, akkor is, ha nem írja le, mert ha valaki nem éli át mélyen ősei múltját, és nem válogatja szét, mit fogad el, s mit nem az elődei hitéből, gondolkodásmódjából, világlátásából, stílusából, akkor identitása, önazonossága gyenge és ingatag marad.
– Szépíróként mennyire tudta hasznosítani pszichológusi gyakorlatát?
– Nagyon nagy mértékben. Megtapasztaltam, és árnyaltan láttam, mennyire összetett az emberi személyiség. Ha egy felszínes rápillantásra szürkének tűnő személy kinyílik, univerzumok tárulnak fel előttem. Érdekes módon ez mindig szenvedés közben történik. Nyilván azért, mert a pszichológushoz többnyire krízishelyzetben lévő, szenvedő emberek jönnek. A sikeres kapcsolat és „beavatkozás” révén mintha meghasadna a burok, amelybe a lélek beszorult, és kibukik valami természetfölötti sugalmazás, amiről eddig az illető nem tudott.
– Könyveiben korántsem a harcos feminista szólal meg, de érzésem szerint mégis a nők szellemi, lelki, társadalmi felszabadulásáért száll síkra a hierarchikus kötöttségek ellenében. Theodora című nagyregényében például egy különös életű bizánci császárnő személyiségét rajzolja föl, aki korai előképe lehetne a modern, jó értelemben vett emancipált nőnek.
– Könnyedén és szívesen vállalom, hogy feminista vagyok, de korántsem azoknak a torz és elfogadhatatlan irányzatoknak a híve, amelyek minden sérelmet a férfiak nyakába akarnak varrni, ami az évezredek során a nőkkel megesett. Ezek az irányzatok beteges férfigyűlöletből táplálkoznak. Szerintem a férfientitás izgalmas és érdekes. Azt a jelenséget, amit férfiasnak mondunk, összetetten kell szemlélnünk, mert a nyugati kultúrában használatos maszkulinfogalommal könnyen a szavak csapdájába esünk. A macsó jut eszünkbe vagy a nemi jellegzetességek és más szűkítő prekoncepciók. A maszkulin szó konnotációjának csapdájából kibújva a mi kultúránktól távoli – a keleti kultúra – megnevezését érdemes használni, nevezetesen a jang fogalmát. A jang nem azonos a maszkulinnal, mégis közeli a jelentése. Amit tartalmaz: a tudatosság, a kezdeményezőerő, az aktivitás, az önérvényesítés, a nemzőerő, a kreativitás, a tárgyilagosság, a céltudatosság, az áthatoló energia, a törvény, a rend, az összefogott értelem. Ezek csodálatra és szeretetre méltó tulajdonságok. No persze attól is függ, hogy miféle motivációkból és milyen célok érdekében használja őket valaki. Azért vallom magam mégis feministának – mellesleg a felsorolt jang tulajdonságok lelki értelemben sok nőben is léteznek –, mert ahogyan a világtörténelem során a nőkkel elbántak, az világtörténelmi szégyen. Szabó Magda azt írta a Theodora című regényemről, hogy aki nem híve a nők emancipációjának, az ne fogjon az olvasásába, mert ideges lesz tőle, ez a könyv nem prűd, hanem bátor olvasókra vár. A nőket harmad- és ötödrangú lényeknek tekintették, mondhatnám, a női nem az autonómia lehetőségétől megfosztva, világtörténelmi vereségben élt. Ha távoli földrészek kultúrájára vetünk egy pillantást, láthatjuk, hogy most is tart a nők kiszolgáltatott helyzete és állati sorban tartása. Voltaképp az első világháború idején derült ki igazán, hogy a nők is képesek kenyérkeresetre, szakmák elsajátítására, amikor a hátországban a férfiakat kellett pótolniuk.
– Úgy vélem, agyontárgyiasult, hipermodern világunkban nem tudjuk kellőképpen kezelni, ápolni a kapcsolatainkat. Ahogy a környezetemben tapasztalom, a kommunikáció és az empátia hiánya rombol a legtöbbet az úgynevezett elit értelmiség köreiben is. Hogyan látja, nem a konfliktusok okának alapos megtárgyalása mentheti meg a párkapcsolatokat a zátonyra futástól?
– A kommunikáció valóban kulcskérdés. A dialógus – legyen szó párkapcsolatról vagy akár családi, munkahelyi csoportról, társadalomról – ebben az összefüggésben jóval többet jelent, mint az, hogy beszélgetünk egymással. Böszörményi-Nagy Iván, az Egyesült Államokban élő magyar pszichológus, a kontextuális pszichológia iskolájának atyja szerint a dialógus a másik fél érdekeit támogató, hiteles jelenlét. Az én és a te olyan kapcsolata, amelyben a másik fél szempontjait nemcsak megértjük, hanem megéljük. Átéljük. Ez a jó dialógus kiindulópontja. A másik szemszögéből nézve kell gondolkodni az adott problémán.
– Ehhez mindkét félnek mély empátiával kell egymás felé fordulnia.
– Kölcsönös empátiával. A hangsúly a kölcsönösségen van. Az együttérzés lehet puszta szánakozás, de ez kevés. Az a döntő többlet a kapcsolatokban, ha az egyik ember olyan ugródeszkát tud kínálni a másiknak, amely révén az fölfelé lendülhet. Magasabb színvonalú lehet valamilyen értelemben.
– Egyszóval egymás szellemét, lelkét, személyiségét gyarapítják.
– Igen ám, de ha ez egyoldalú, ha csak az egyik fél nyújtja az ugródeszkát, akkor megette a fene az egészet. Viszont ha megvan a dialógus körforgása, akkor az energia megsokszorozódik. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban, ahol annyira gyakorlatiasak az emberek, öt évvel ezelőtt, a kontextuális világkonferencián kifejtették, hogy az üzleti életben is megsokszorozódik az energia, ha az üzletfelek egymás érdekeinek teljes átélésével közelítenek egymáshoz, és így törekednek a konszenzusra. Nem csak az észről van itt szó! Az érzelmekről is és egész szellemünkről. Hát még ha a szerelemről beszélünk! Ám ha valaki ezt a folyamatosan ápolandó, kölcsönös dialógust elhanyagolja, észrevétlenül kiüresedik a kapcsolata. Ha csak kapni akar, és adni elfelejt, akkor baj lesz, megbomlik az adok-kapok dinamikus egyensúlya. A legveszélyesebb az, ha a felek ezt észre sem veszik, ha a hiány nem tudatosul. De a tudattalanunk észreveszi, és a hiány megjelenik a testben valamely pszichoszomatikus betegség formájában. A pszichológiai felfogás szerint, ha magunkat vagy a másikat megakadályozzuk a személyiség fejlődésében, akkor egzisztenciális vétket követünk el. Bűnt a létezésünk ellen.
– Értelmiségi körökben gyakran tapasztalni, hogy iróniával intézik el a másik megnyilatkozási készségét, s ahelyett, hogy segítő kezet nyújtanának, élcelődnek vele, mire a másik nyomban bezárkózik. Akár nők is szívesen ironizálnak a férfiakkal. Gondolom, ez így egyszerűbb, mint magunkra venni a másik gondjait.
– Iróniával meg lehet fagyasztani a kapcsolatban a finomabb, az érzékenyebb, a differenciáltabb párbeszéd lehetőségét. Olykor az irónia menekülés, hárítás, kitérés a másik ember terheinek a vállalása elől. Más esetben az ironizáló a saját védtelenségét takargatja ironikus, metsző szavaival. Végül az is előfordul, hogy az ironizáló ember torkig van a másik panaszaival, kimerült, képtelen uralkodni magán, és csak így képes reagálni. Ez már a kapcsolat kiüresedésére figyelmeztet. Ebben az országban amúgy is kevesen viselik méltósággal kisebb-nagyobb terheiket. A Kádár-érában divatossá vált a panaszkodás. Sokan azt jelezték vele, jaj, de mélyről jövök, tessék rajtam segíteni, én proletár-, én szegényparaszt-ivadék vagyok. Negyven éven keresztül Magyarország a hülyék paradicsoma volt. A rendszer azokat jutalmazta, akik gyermekkori hiátusaikra hivatkoztak, akik kizsákmányoltak gyermekeinek vallották magukat. Az járt jól, aki jól tudott panaszkodni. A teljes foglalkoztatottság illúziójának örvén rengeteg képzetlen, lusta, link ember lógatta a lábát az állam terhére és jól dolgozó, tehetséges emberek kárára, mondhatni, látszatállásokban.
– Bezzeg a kitelepített arisztokraták vagy a meghurcolt, letiltott Hamvas Bélák tudták méltósággal viselni a keresztjüket…
– Igen, de az egy más kultúra, más színvonal, más klasszis. Sajnos az általános nyafogás megmaradt, pedig ezt ma már senki sem honorálja. Föl kellene végre nőnie a sok panaszkodónak, megtanulnia, hogy ki-ki saját sorsáért felelős.
– Térjünk vissza a férfi-nő viszonyhoz! Mikor érdemes, mikor kell – a saját lelki épségünk kedvéért – befejezni egy párkapcsolatot?
– Ha kiskorú gyermekek is érintettek, akkor kaukázusi krétakörbe kerül a pár, és a gyerekeket tépik szét. Egészen más a helyzet, ha nincsenek gyerekek, vagy már felnőttek. Amikor valamelyik fél úgy tapasztalja, hogy a személyiségét veszélyezteti, megkeményíti vagy eltorzítja a másikkal való kapcsolat, akkor véget kell vetni az együttlétnek. Ha a személyiségem lepusztul, tönkremegy, vagy „csak” egyre veszít a színvonalból, akkor ideje észbe kapni és menekülni. Lassan vagy gyorsan, de meg kell kezdeni kifelé evezni, ami persze sosem fájdalommentes, mégis érdemes újrakezdeni. Hangsúlyozom, bármely életkorban.
– Gyakran tapasztalni, hogy az egyik fél hiúságból ragaszkodik a másikhoz. Már rég tönkrement a kapcsolat, mindenki tudja, valaki mégsem enged.
– Az egyik ok valóban a hiúság, a másik a félelem a magánytól. Aki ezek miatt nem mer kilépni, annak szellemi, lelki fejlődése valószínűleg megfeneklik a lepusztult látszatkapcsolatban, hiszen abban már nincs meg az egymást építő küzdelem. Talán mindkét személyiség eltorzul. Néha az egyik fél tehetetlen, vagy annak látszik, és a másiknak az a gyakran hamis elképzelése, hogy igenis, neki a hátán kell cipelnie a gyengébbet, erőszakos gyámkodással veszi körül. De talán épp ő nem engedi felnőni, talpra állni a másikat. Márpedig növekedni és változni bármilyen életkorban lehet, a régi görög filozófus szerint egyetlen maradandó dolog van a világon, és ez a változás. Ettől a változástól a szilárd identitású emberek nem félnek. Az emberi személyiséget mindig gyarapítja az új munka, az új távlat keresése, az új kapcsolat, ha az előző zátonyra futott. Ilyenkor még az alkotókedv is friss lendületet kaphat. Ha viszont a változást nem merjük vállalni, akkor könnyen elkezdődhet a leépülés. És ez nem életkor kérdése.
Mohás Lívia író, pszichológus. Tanulmányait a Testnevelési Főiskolán (1948–52) és az ELTE pszichológia szakán végezte (1965–68). 1952–69 között testnevelő tanár, 1969-től 1973-ig szerkesztő, 1973–74-ben a Művelődési Minisztériumban főelőadó, 1974-től az MTA, 1981-től az Országos Pedagógiai Intézet munkatársa, 1983-tól szabadfoglalkozású író, pszichológus.
ETO FC
Magyar válogatott játékos tehet keresztbe a Győrnek a Konferencialigában
