Ha az újságírót levelek várják a munkahelyi fakkjában, többnyire azzal a gondolattal bontja a borítékokat, hogy már megint akarnak tőle valamit. Sajtótájékoztatóra, bújtatott reklámeseményre, önfényező dicshimnusz-bemutatókra hívják, és akkor még nem beszéltünk a világmegváltó feltalálók, csodagyógyszer-tulajdonosok, összeesküvések áldozatai és nemzetbiztonságot veszélyeztető titkok tudóinak népes hadáról. De ne legyünk igazságtalanok, mert sokszor fontos, az olvasót érdeklő eseményről, hírről kapunk információt.
A nagy csomag különösen gyanús ezekben a lépfenés, terroristás időkben. Magam is kaptam egy jókorát nemrég, érthető hát az óvatosság, amellyel bontani kezdtem. A borítékban cikkgyűjtemény lapult: a saját írásaim. Kivágva, papírlapra ragasztva, ahogy szokás. Egészen a kezdetektől: Esti Hírlap-beli cikkek nyolc évvel ezelőttről, aztán Új, majd Napi Magyarország-beliek, és végül a Magyar Nemzetben megjelentek. Mellette levél, melyből kiderül, hogy a feladó a keleti országrészben él.
A gépelt sorok után kézzel írt, szubjektív vallomás, miért is őrizte meg az írásokat, hogyan alakult ki ez a néma, ám erős kapcsolat író és olvasó között. Torokszorítóak voltak azok a percek, míg olvastam a levelet. Utána is órákat töltöttem el a régi írások újraolvasásával – nem lévén rendszerező típus, nekem nincs hasonló gyűjtemény a birtokomban.
Ritka eset, hogy a zsurnaliszta hasonló visszajelzést kap a munkájáról, hiszen a XXI. század elején leginkább csak perekre jut idő a rohanásban. Úgy illendő hát, hogy megköszönjem a gesztust Katának, a hűséges olvasónak, aki most indul a boldogság felé egy kedves, jó szándékú fiú oldalán.
Magyar válogatott játékos tehet keresztbe a Győrnek a Konferencialigában
