Levelek Pestről és Budáról

Dobai Miklós (a Horthy Miklós Történelmi Társaság budapesti tagozatának elnöke): Csak gratulálni lehet ahhoz, hogy a Magyar Nemzet Pest-Buda melléklete szemlátomást folytatja a Magyar Nemzetben egykor volt rovatot, amely a fővárosi közterületeken fellelhető emléktáblákat mutat be, nem mulasztva el legalább néhány szóban a táblán szereplő személy vagy esemény jelentőségét is ismertetni. Ehhez szeretnék hozzászólni.
A Szabadság híd budai hídfőjének déli kőfalának mellvédjén – szinte az út porába süllyedve – az alábbi szövegű emléktábla található: „1923–26 között ezen a helyen állt az Aeroexpress Rt. légiforgalmi társaság hidroplánállomása. Innen indultak a Bécsbe és a Balatonra közlekedő járatok. A vállalat leghíresebb pilótája Endresz György későbbi óceánrepülő volt. Állították: Helytörténeti Kör, Közlekedési Múzeum, Budapest Főváros XI. kerületi Önkormányzata a Ferenc József híd avatásának 100. évfordulóján, 1996”.
A tábla igazából két dologra figyelmeztet. Egyrészt arra, hogy a ma Szabadság hídként ismert dunai átkelő a millennium évében készült el, Feketeházy János tervei alapján, és eredetileg az akkori uralkodóról Ferenc József hídnak nevezték el. Másrészt (és most ez a lényegesebb) felhívja a figyelmet arra, hogy hazánk a huszadik század első évtizedeiben, dacára a vesztes világháborúnak, az országot vérrel borító Tanácsköztársaságnak és a példátlan trianoni békének, sikeresen vett részt az akkor rohamosan fejlődő aviatikában.
A táblán megörökített Endresz György társával, Magyar Sándorral az 1931. június 16-án kezdődött 5170 kilométeres úttal, amit 25 óra 40 perc alatt hajtottak végre – az amerikai Charles Lindbergh után –, az akkori kezdetleges repülőgépekkel, a világon másodikként repülték át az Atlanti óceánt.
Ők ugyanis, látva Lindbergh 1927-es óceánátrepülésének hallatlan sikerét, kapcsolódva a Lord Rothermere angol sajtómágnás – ugyanazon évben, a Daily Mailben Justice for Hungary! címmel megjelent, a trianoni határok revízióját követelő – cikkével elindított azonos nevű mozgalomhoz, a Kanadában élő magyarok által összeadott pénzből, az amerikai Lockheed céggel legyártatták (az előbb említett Charles Linbergh szakmai irányítása mellett) a Justice for Hungary! névre keresztelt repülőgépet. Ezen a repülőgépen a két bátor magyar pilóta – leszállás nélkül – az amerikai Harbour Grace-től Bicskéig repült. Teljesítményükkel, amely nem csak a gép és az ember kitartásának szép példája volt, még nagyobb publicitást adtak a trianoni határok megváltoztatására indított mozgalomnak, sőt elnyerték Lord Rothermere és a Daily Mail tízezer dolláros díját.
Sajnos Endresz György nem sokáig örülhetett a sikernek és a díjnak, mert a következő évben – Bitai Gyula navigátorral az óceánrepülők római kongreszszusára repülve –, 1932. május 21-én az olaszországi Littoriában, alig kétszáz méterre a tervezett leszállás helyétől lezuhant, és társával bennégett a roncsok között. Halálával azonban a Justice for Hungary!, azaz Igazságot Magyarországnak! mozgalom nem szakadt meg, mert a lelkes és a magyarokat kedvelő olaszok egy ugyanolyan névre, csak olaszosan Giustitia per l’Ungheria! névre keresztelt repülőgépet ajándékoztak Magyarországnak.
***
Paál István (Budapest): Ismét fellángolt a vita a Szabadság téri szovjet emlékmű sorsával kapcsolatban. Mellette, ellene sorakoznak az érvek, idézik a különböző megállapodásokat, egyezményeket, jogi meghatározásokat. Én ezt a kérdést más oldalról közelíteném meg.
Az emlékmű felállítását Budapest akkori – élet és halál fölött rendelkező – teljhatalmú ura, Vorosilov marsall kényszerítette ki. Az is tény, hogy Budapest nem felszabadult, hanem súlyos harcok árán a szovjet hadsereg elfoglalta, s Vas Zoltánt, a főváros kereszténygyűlölő főpolgármesterét nem nagyon kellett győzködnie arról, hogy az országzászló helyén szovjet emlékmű álljon.
Vorosilovnak nem volt erkölcsi alapja az emlékmű felállítását szorgalmazni! Apámat – Rákosfalva rendőrparancsnokát – 1945. április 22-én fosztogató szovjet katonák megölték. Holttestét a szovjet városparancsnokság elszállította. Néhány nap múlva anyámat behívatták, személyesen Vorosilov elé vezették (16 éves gyerekként kísértem el). Anyám csendes kérdésére (mikor kapjuk meg a holttestet, hogy eltemethessük?) Vorosilov nagyon durván válaszolt: „Majd megkapják!” Durva volt, mert tudta: apám holttestét már ők elásták a Kerepesi temető árkában.
Ennek a galád gondolkodásmódnak megtestesítője az emlékmű. A meggyilkolt pihenhet jeltelenül a temető árkában, a gyilkosoknak pedig emlékmű jár. Ezért tiltakozom minden eszközzel az emlékmű visszaállítása ellen. Haynaunak nem jár szobor sem Aradon, sem Budapesten. Emelje fel tiltakozó szavát minden budapesti, aki átélte budapest ostromát, és annak – a szovjetek által ránk zúdított – minden borzalmát!