Madárfészek a lámpán

Olyan szép, hogy muszáj elmesélni. Piciny dolog, apró ajándék, és meglehetősen helyhez kötött, illetve szívhez kötött. Az én szívemhez, a hely pedig a nagy terasz Szárszón. Itt szoktam üldögélni, bámulva a virágokat, a fákat, sörbe mártogatva a bajuszt. Fejem fölött egy nagy lámpa, széles, szögletes burában. Tavasz vége van, a fecskék is megjöttek, a kert tele van madarakkal, harsány kakofóniában trilláznak és csiripelnek, búgnak és csivitelnek. Nem tudok betelni a hangjukkal, nem tudok betelni az örömmel, oly szép és tökéletes minden, hogy nem fér már bele több. Kell az ilyen béke, kell az ilyen öröm, fülemben a zúgás eláll, nem ráng a szív, s elámulva ízlelgetem, hogy van idő! S e percnyi végtelen tele van csodával.
Először nem is vettem észre, csak mikor már majd kiszúrta a szememet. Egy vékonyka ág pottyant a fejemre, mélázva lesöpörtem, biztosan a szél volt, s már vissza is akartam merülni a boldog agyvérszegénységbe, de megint a fejemre pottyant egy ág. Felnéztem, s végre megláttam az ágdobálókat. Két pirók sürgött-forgott, hordták a csőrükben az ágacskákat, fűszálakat, s a szögletes lámpaburára építették a fészket. Úgy maradtam, hátrahajtott fejjel s tátott szájjal bámultam őket, lélegzetet sem mertem venni. De nem zavartatták magukat, csöppet sem féltek. Megérezték bennem a jó embert! – motyogtam elégedetten, legalább én vegyem észre, hogy jó vagyok. Zsibbadó nyakkal és jóságomtól eltelve figyeltem tovább a piciny építőművészeket. Mert azok voltak, diploma nélkül, kamarai tagság nélkül, csak úgy, ösztönösen, ahogy az Isten megteremtette őket, ajándékul adva nekik a fészeképítési tudományt. Milyen tökéletlen is az ember! – suhant át agyamon az újabb bölcsesség, de gyorsan elhessegettem, mivel ez az a ritka pillanat volt, amikor nem magammal foglalkoztam.
A fészek szemlátomást gyorsan épült, a két pirók felváltva hozta csőrében az építőanyagot, ügyesen egymásba fűzték a szálakat-ágakat, szabályos kört alakítottak. Ez az alja, néztem alulról merevedő nyakkal, ám csordultig telő szívvel, mivel úgy éreztem, hogy én is részese vagyok a fészekteremtésnek. Ott fűzd, ott még kilóg! – biztattam őket suttogva, s válaszként gombszemükkel mintha rám mosolyogtak volna. Az eszem újra elkalandozott: vajon milyennek láthatnak ők engem? S egy pillanatra az ő szemükkel néztem magamra. Hát… Felülről nézve nagy kerek fej, mint egy dinnye, összevissza meredő haj, vágott szem, konya bajusz. Talán rossz a nézőpont – vigasztaltam magam. Az ilyen-olyan külső nemes belsőt takar. Például szeretem a zenét, tudtam hegedülni, verset írni meg egy vonalból gólyát rajzolni, tücsökciripelést utánozni meg árnyéknyulat a falon. Meg még rengeteg mindent tudok. Meg rengeteg mindent akartam. Azután szégyenkezve abbahagyom ezt a fura hencegést. Kinek bizonygatok, és minek bizonygatok? Mert ha bizonygatni kell, akkor már baj van, ha nem olyan világos és egyszerű, mint az ő fészeképítési tudományuk, akkor nincs semmi értelme. Nem bizonygatni kell, csinálni kell, nem magyarázni kell, hanem fészket építeni. És a jutalom? Jutalom a fészek, jutalom az élet, de jó lenne, és egyszerű lenne, ha az Isten belénk teremtette volna a célt és a jutalmat.
Lehetnék madár is, pirók vagy rigó, ezen is elábrándozom, boldogan érzem, hogy egy nagyobb teremtésnek a része vagyok. És nincs helye a hencegésnek, hogy én ám látom őket! Ők is látnak engem, egymás szemében látszunk, és jó hinni, hogy valaki néz mindnyájunkat. Szorgalmasan megszerzett emberi tudásom nem több, mint az ő fészeképítési tudásuk, s ha kellő alázattal tudjuk ezt, akkor már mindent tudunk, ami lényeges. A fészek közben elkészült, tökéletes lett, gyönyörű remekmű, jöhetnek a fiókák! Az idő megint moccant egyet, egy más óra járása szerint. Sóhajtva előrehajolok, zsibbadt nyakú Szent Ferenc. Agyamba visszatér a vér, újra dolgoznak az agysejtek: aggódom, izgulok, szorongok és reménykedem, visszazökkenve az emberi létbe. S zúdulnak a napi gondok, őrölnek a pokolbéli malmok. Csupa fontos kérdés zakatol a fejemben, amely hirtelen nem is olyan fontos. Mi lesz a világgal, mi lesz a jövővel? Mert itt az igazi világ és jövő a fejem felett, s én is része vagyok! Ha lesz jövő, belőlünk lesz, ha nem lesz, belőlünk nem lesz. A fészek kész, a lélek kész.
Azért jó volt ez a kis kirándulás, ez a kis csoda! Azóta sötétben kuksolunk esténként a teraszon, nem gyújtunk lámpát, vigyázunk a fészekre. De semmi baj, világít a hold, a csillag s a szívünkben egy kis fény.