Magyar táncosok szobrai a müncheni városházán

Erasmus Grasser, a neves német szobrász 1480-ban alkotta azokat a műveit, melyek a régi müncheni városháza oszlopfőin álltak és állnak még ma is. Ez a tizenhat festett szobor táncoló figurákat ábrázol, többek között a parasztot, a szabót, az udvaroncot és a moriszkót – vagyis a bolondot. A táncosok mozgása groteszk, szökdécselő lábukon és karjukon maslik meg csörgők láthatók.
A történészek – korabeli feljegyzések tanúsága nyomán – úgy tudják, hogy a derék Erasmus Grasser a figurákon magyar táncosok mozdulatait örökítette meg. Még azt is tudni lehet, hogy örökbecsű munkájáért 172 rajnai forintot kapott a mester.
Messzire és ódon idők ködébe vezet a moreszka tánc eredete. Olasz és francia földön ugyanúgy művelték, mint a brit szigeteken. Elnevezéséről annyit lehet tudni, hogy a keresztények mórok feletti diadalmas hadjáratának állít emléket. Ezért hívják moreszkának, azaz mór táncnak. Mivel azonban már az ókori Görögországból meg Rómából is ismeretes egy olyan táncféleség, mely a moreszkához igen hasonlít (szerepel benne csörgős bolond és handabandázó törpe is), valószínű, hogy a középkori moriszkók átvették és továbbfejlesztették az antik tradíciót, és azt a szerecsenek (mórok) feletti háború emlékének szentelték utóbb.
Hogy ilyen előzmények után miért épp a magyarok lettek a tavaszköszöntő mór tánc Európa-szerte híres bajnokai, nem lehet tudni. De – így történt. Pietro Aretino, a reneszánsz történetíró említi, hogy 1500 körül az Örök Város zarándokait magyar moreszkatáncosok kígyózó mozdulatokkal ékes produkciója tartotta ámulatban. Maga a táncot kísérő muzsika is olyan közkedveltté vált, hogy a kor nagy muzsikusai, többek között Orlando di Lasso (Lassus) és Claudio Monteverdi is komponált „mór táncdallamokat”.
Hajdani honfitársaink persze nem csak európai vándorútjaik során, zarándoklatokon, vásárokon és más sátoros ünnepeken produkálták magukat. Középkorunk tudós kutatója, Zolnay László a Duna partjáról is kimutatta e táncosok zajos jelenlétét: „Budán is vígan járják a tánc eksztázisába vesző moreszkát. Gyors ritmusával, vitustáncos taglejtéseivel mai táncaink irigyelt mintaképe lehet…” – teszi hozzá epésen. Aztán azon tűnődik, hogy az említett korban „a táncos csak látszatra ember. Valójában holtakhoz hasonlatos! Ő az, akinek nincs becsülete, tehát nincsen – hites tanúságként elfogadható – becsületszava sem.” Bizony, nem lehetett könnyű a középkori vándor táncosok és lantverők, jövendőmondók, bábtáncoltatók, vágánsok és jokulátorok élete!
Domokos Pál Péter, a nemrég elhunyt történész és néprajzkutató kimutatja, hogy a moreszka – különféle neveken, mint „borica”, „kalusár”, „gircsózás”, „törökös tánc” – népszokásként is ismeretes volt nálunk a közeli múltban. Gyulafehérvár környékén ugyanúgy, mint a Barcaságban, Csíkban, Maros-Tordán, de még az alföldi Kunszentmiklós környékén is. A hétfalusi csángóknál a József Attila-afférja miatt méltatlanul elhíresült kitűnő nyelvtudós, Horger Antal gyűjtött 1899-ben moreszkákat.
A csángók viharos és tragikus múltjának kutatója, a fentebb említett Domokos Pál Péter 1958-ban, Tatrangon járva is találkozott még moreszkatáncosokkal. Azt is megemlíti, hogy a moldvai csángók – románból kölcsönzött szóval – matahaláknak mondják a „mórtáncosokat”, akik tavasz jöttén kapatosan rikácsolva, tarkabarka rongyokba öltözve, ostort pattogtatva és bolondos álarcokba bújva járják Moldva hegyeit-völgyeit és az ott évszázadok óta megbúvó, az ősi hagyományokat mind a mai napig őrző falvakat.