Mennyit ér Rákosi feje?

A sorrend törvényszerű volt. Előbb készüljön el Sztálin szobra, aztán jöhet a Rákosi-kép. Mert kell egy portré. Egy hivatalos. Olyan, amit kirakhatnak minden osztályteremben és téeszirodában, ami bölcsen tekint rá a belépőre minden igazgatói szobában, nem beszélve május elsejéről, amikor a nép emelgeti fanyélen a magasba, miközben lendületes indulók szólnak.
A portré éppen ötven éve készült el. Furcsa egybeesés, hogy alkotója most halt meg az idén tavaszszal. Csáki-Maronyák József kilencvenkét éves volt, és csendben távozott. Arányosan a műfajjal, amelynek mestere volt. Mert a portréfestés nem viseli el a zajt, a zászlólengetést.
Megesik persze, hogy az ember belekeveredik valamibe.
Olyankor minden tétel felborul.
De ne szaladjunk nagyon előre. Csáki-Maronyák élete megérdemli a figyelmet.
Olyan város szülötte, amelynek alapítói mind menekültek. A tizennyolcadik században Zombáról menekültek az Alföldre, a semmibe, hiszen ott a sivár pusztán kívül nem volt semmi más. Amit magával vitt a negyven család: az evangélikus hit s hozzá az elszántság, a szorgalom. Ebből építették fel Orosházát.
Aki innen indult, mind vitt a pakkjában valami pluszt. A Csáki-Maronyák fiúnál az volt a kérdés: mi ennek a természete? Nem tudott dönteni: mérnök legyen vagy festő? A szegedi gimnázium tanárai hajba kaptak miatta. A rajz és a matematika szakos kolléga heteken át vitatkozott, melyik tárgyban indítsák a középiskolai versenyen. A rajztanár győzött, de csak látszatra. A fiú díjnyertes lett, az érettségi után mégis a Műegyetemen folytatta. Merthogy ezt ígérte a szüleinek.
Egy évig tartott az ígéret.
Hiába igyekezett, képtelen volt tovább mátrixokkal bíbelődni és derékszögeket rajzolni. Döfködte az ördög sarkantyúja. Egy napon lerakta a vonalzót, becsukta a matematikakönyvét, és átment az akadémiára.
Nem volt rajta nagy mellény. Az zakatolt a fejében: mi lesz, ha csődöt mond? Ha a mester nem tartja alkalmasnak? Rudnay Gyula finnyás ember hírében állt. Legjobb lesz, ha fest neki előbb egy portrét. Azzal már próbálkozott odahaza, és tetszést aratott.
Pár nap múlva lerakta Rudnay elé a képet. Egy csavargó arcmását.
A dolog azonmód eldőlt. A mesternek elég volt egyetlen pillantás, hogy érezze, a fiú ebben a műfajban bármire képes.
Azt persze ő sem tudhatta, hogy egy adott korban átok vagy áldás lesz a tehetség. Ez mindig csak utóbb dől el, néha még akkor sem. Az ő esetében máig vita tárgya, ami ötvenegy őszén történt.

Levelet kapott címeres borítékban. Mihályfi Ernő küldte, a kulturális miniszterhelyettes. Sürgősen keresse fel irodájában, ez állt a levélben. Nagyot nézett, mikor ott találta az előszobában Kisfaludi Strobl Zsigmondot és Pátzayt, a sztárszobrászokat, velük a két festőt: Pór Bertalant és Konecsnit. Kiderült, mindannyian ugyanolyan levelet kaptak.
Pátzay sejtette egyedül, miért silbakolnak ott. Ő már egyszer részt vett egy hasonló behíváson. Annak emlékétől izzadt, pedig nem is volt meleg. Akkor a Sztálin-szobor volt a téma. Abból nagy nehezen kihúzta magát: beteget jelentett. Most vajon mi lesz?
Beterelték őket Mihályfihoz.
A miniszterhelyettes hosszú csendet tartott, s úgy kezdte, mint egy ünnepi beszédet április negyedikén. „Önöket, kérem, nagy tisztesség érte. Ez lehet pályájuk csúcsa, hiszen megfesthetik, és megmintázhatják Rákosi elvtársat.” Az öt kuncsaft egymásra nézett, aztán le a földre, mintha ellenőrizni akarnák, jól kibokszolta-e cipőjüket a feleségük a nagy alkalomra.
Csáki-Maronyák alföldi ösztönei azonnal jelezték, ebből baj lesz. A pártvezérnél egész Európában nem volt rosszabb modell. A fején semmi tagolás, nagy luftballon az egész, ráadásul nincs nyaka: a szobrászok bele fognak őrülni.
De nem volt apelláta. Hozzá kellett látni. Pátzaynak is, akivel forgott a világ.
A munka menetébe a művészcsapatnak semmi beleszólása nem volt. De miért is lett volna? Az alkotásokban úgyis az eszmének kell dominálnia, nem a fényhatásoknak meg egyéb ócska konvencióknak.
A módszer a következő volt. Az Akadémia utcai pártközpont aulájába lehozták Rákosi íróasztalát, rajta a telefonokat, a dossziékat, mindent ugyanúgy, ahogy odafenn volt. Ő ülve, a művészek állva: ki-ki végzi a dolgát. „Értik az elvtársak?” „Értjük.” „No, akkor kezdjék.”
És elkezdték.
Addigra az agyag éppúgy, mint a festékkel teli tubusok, átestek minden vizsgálaton. Megnézték, nincs-e bennük mérgező vagy sugárzó anyag, de meghatározták a távolságot is, ahol az öt kijelölt dolgozott. Géppisztolyos őrök vigyázták a csendet: kívánhat művész ideálisabbat? Itt nem nyitott rá a feleség, hogy elfogyott a konyhapénz, és a gyerek sem, hogy miért nem jössz, apu, focizni velem.
Halálos csendben készült a korszak portréja.
Hogy mégse tűnjék egészen annak, Rákosi néha felállt, és megnézte, hogy haladnak megörökítői. Ilyenkor elsütött valami viccet, amelyen ők kacarásztak kényszeredetten, mert hát mit tegyenek, amikor Rákosi arról mesél, hogy őt Bécsben, az illegalitásban a pincérnő szifiliszesnek hitte, mert soha nem rendelt alkoholt. Ezzel arányosan az öt művész sem kapott semmit. Hogy pontosak legyünk: egyetlen pohár vízzel sem kínálták őket.
Hat alkalmat kaptak, ötvenkettő januárjában be kellett fejezniük. Jött a műbírálat.
Rákosi oldalán megjelentek a szakértők. A két szobrász sápadt volt, kezük-lábuk reszketett, nem minden ok nélkül. Csáki-Maronyák jól sejtette: borzasztó dolgokat műveltek. Kisfaludi Strobl köpcös királytigrist mintázott, úgy volt vele, abból baj nem lehet, Pátzay munkájára meg rá sem lehetett nézni. Rákosi némán nézte agyagból mintázott önmagát.
Pór Bertalan, akit a szakma Bicassónak csúfolt a háta mögött, hiába volt negyven éve kommunista, az elkészült arcmás olyanra sikeredett, mintha Rákosit az ellensége festette volna meg. Így végül Csáki-Maronyák képére voksoltak. Az ő munkája lett a hivatalos Rákosi-portré.

A képért a párt huszonötezer forintot fizetett, ehhez jött még a Kossuth-díj, amelyet két hónap múlva vett át a Parlamentben. Minden megvolt ahhoz, hogy futtatott festőként élje le az életét. Mégsem így történt. Pontosabban valami történt, amiért a festő hamarosan megvált az Iparművészeti Főiskolától, és feladta minden társadalmi pozícióját. Ahogy ő mondta: önálló lett.
Az okról soha nem beszélt. Azt meg egyenesen utálta, hogy egyébről sem faggatják, mint a Rákosi-képről. Egyszer azt írta valaki, hogy a portréjával leleplezte a pártvezér zsarnokságát. Leplezte le a fene, morogta. Megfestettem, ahogy volt, és kész.
Ötvenévesen csinált egy kiállítást, amelynek akkora sikere volt, hogy szinte minden képét megvették. Mi volna, ha a pénzből venne egy autót, gondolta. Másnap befizetett egy 407-es Moszkvicsra, s mikor megkapta, nekiindult a családdal Európának. Volt behoznivalója. A fontosabb képtárakat csak könyvből ismerte. A lehetőségtől az fosztotta meg, akiről az ünnepelt portrét festette.
Mikor betöltötte a nyolcvanat, kiszállt a Moszkvicsból. Elég a kódorgásból, mondta, sok még a festenivaló. Kilencvenévesen arról kérdezett valakit, olvasta-e Simonyi Károly könyvét, A fizika kultúrtörténetét. Nem? No, akkor sürgősen fogjon bele. Ő akkor a felénél tartott. Szemüveg nélkül olvasott, napi tíz cigarettát szívott, és este kilenckor is főzött kávét, ha megkívánta.
Utolsó éveiben már nemigen vállalt portrét. A szombathelyi püspök volt az utolsó. Próbára akarta tenni magát: engedelmeskedik-e még a keze? Annyira engedelmeskedett, hogy az első kép láttán a főpap még egyhez ült modellt. Tudta vajon, hogy Csáki-Maronyák festette Rákosi portréját annak idején? Tudta. Azért jött hozzá. Az egyház mindig a legjobb helyen dolgoztat: II. Gyula pápától máig.
Épp ötven éve készült el a Rákosi-fej.
Vajon hol lehet?
Egy gyűjtő ugyan mennyit adna érte?