Nagy Imre halálai

Az ítélet: halál címmel az ünnepi könyvhétre jelent meg egy kötet. Magyarország kivégzett miniszterelnökeiről szól. A szomorú sorban az utolsó név Nagy Imréé, most már remélhetjük, örökre az utolsó. A holnapi évforduló negyvennegyedik azóta, hogy 1958. június 16-án 5 órakor – két társával együtt – kivégezték, az 1956-os forradalom tíz napig élt kormányának fejét. „A Magyar Népköztársaság nevében” történt a justizmord, de a budai Gyorskocsi utcában működött kommunista vérbíróság előzetesen egyeztette a politikai per koncepcióját, s természetesen az ítéletet is, az ilyen ügyekben illetékes szovjet elvtársakkal. A legmagasabb szinten. Ámbár… A Belügyminisztérium (!) már 1957. augusztus elejére elkészítette a vádiratot, amit Biszku Béla egyedül vitt ki Moszkvába – olvashatjuk Rainer M. János frissen megjelent Nagy Imre-életrajzában. A Kreml urai úgy látták, hogy a munka „alapjában elfogadható”, s ugyan „még tovább kell dolgozni rajta”, ám a pragmatikus Hruscsov már nem volt benne olyan biztos, hogy a reformer vezetőkre kiszabott halálos ítéletek jót tennének a Szovjetunió nemzetközi – és a saját – érdekeinek. Ő csak azzal sürgette Kádárt, járjanak az ügy végére, de a címzettre bízta a probléma megoldását. A kegyelem nem járható út – mondta a „jó ember” pár hónappal később –, ha nem néznénk a világkommunizmus érdekeit, Nagy Imre és bandája már rég a föld alatt lenne. Azért a pár napos szabadságért azért az álomért, hogy talán függetlenül, a maguk módján is építhetnék a szocializmust a magyar szocialisták, kötél járt Kádár Jánostól.
Ne feledkezzünk meg róla, hogy Kádár a Magyar Szocialista Munkáspárt első számú vezetője volt e gyilkosságok idején, és utána még több mint három évtizedig. Szeretett első titkár elvtársa, a mostani kormányban helyet foglaló jó pár egykori funkcionáriusnak, központi bizottsági, politikai bizottsági tagnak, pártállami miniszternek. Nagy dolognak számított a közeli munkatársának lenni, vele parolázni.
De most ugorjunk egy nagyot! Igencsak meg kell nyújtanunk azt az ugrást az időben, amikor egyáltalán szabad volt szót ejteni nyilvános helyen 1956-ról, Nagy Imréről. A kései Kádár-korszaknak nem a diszkrét báját, hanem a poshadt bűzét jellemzi az 1983-as irodalmi botrány: elég volt a hatalomnak Nagy Gáspár versének sorvégeiben, a főnévi igenév -NI képzőjében felismerni a mártír miniszterenök monogramját, a vidéki folyóirat mehetett a zúzdába, a szerző szilenciumra. 1989-re is csak ama sokat emlegetett nemzetközi helyzet enyhülése tette lehetővé az országot tartós traumában tartó ’56-os kérdés napirendre tűzését. A (reform)kommunisták ugyan hirtelen felfedezték magukban az addig lappangó „szocialistát”, de azért mégiscsak jellemző, hogy a párton belül félszegen kimondott népfelkelés kifejezés micsoda vihart kavart a köreikben.
Ebben a helyzetben vészesen közelgett Nagy Imre kivégzésének emléknapja, június 16-a. A Helytartótanács reszketni méltóztatott – írta Petőfi, az 1848-as forradalom napjaiban a hatalom sarokba szorított képviselőiről. Hasonlóan festett a helyzet 141 évvel később is. 1989. április 1-jén az Új köztemető 301-es parcellájában a hozzátartozók azonosították Nagy Imre és két társa földi maradványait. Az emberek a napi hírekből szereztek tudomást a rendszer mindaddig gondosan titokban tartott, förtelmes gaztetteiről. A kivégzett miniszterelnököt és társait először a Kozma utcai börtön udvarán ásták el, majd három év múlva kiszedték és kátránypapírt drótoztak a koporsók köré, majd az éj leple alatt átvitték a szomszédos temetőbe, ahol jeltelenül elföldelték. Még a hozzátartozóik sem tudhatták, hol nyugszanak a kivégzettek. Kádár még megélhetette áldozatai újratemetését, de a már májusban leváltott pártelnök július 2-án, bukott politikusként halt meg. Június 8-án a Történelmi Igazságtétel Bizottság balszárnya hozzájárult, hogy az Országgyűlés nevében Szűrös Mátyás, a Minisztertanács nevében Németh Miklós kormányfő, Pozsgay Imre és Medgyessy Péter részt vehessenek Nagy Imréék újratemetésén. A június 16-i események azóta a történelemkönyvek lapjaira kerültek. Hatalmas részvét mellett helyezték – most már talán valóban örök – nyugalomra Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Maléter Pált és Szilágyi Józsefet a rákoskeresztúri temetőben. Előtte a Hősök terén negyedmillió ember rótta le kegyeletét a koporsóknál. A ceremónia legemlékezetesebb momentuma egy fiatal, addig ismeretlen politikus, Orbán Viktor beszéde volt. Az öt áldozat koporsója mellett ott feketéllett a Műcsarnok előtti ravatalon egy hatodik: a névtelen hősök, az ismeretlen áldozatok jelképes koporsója. „Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz, vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik” – mondta az akkor három hónapja megalakult Fidesz első embere.
Nos, abból a húsz, vagy ki tudja, mennyi előre elrabolt esztendőnkből azóta már lepergett tizenhárom. Sajnos, mint sci-fi horrorfilmekben a szörnyek, már kétszer is feltámadtak, és megint a hatalomba trükközték magukat a már végképp legyőzöttnek vélt (poszt)kommunisták. Legutóbb alig két hónapja, egy látszatra kifogástalan, demokratikus választáson. A magyar társadalmat leginkább megosztó személy – minden ellenkező híreszteléssel szemben – nem a Fidesz azóta miniszterelnökként is bizonyított vezetője, hanem az MSZP párton kívüliként befutott miniszterelnöke. Igen, az a fentebb említett Medgyessy Péter, aki ’89-ben miniszterelnök-helyettesként szintén ott állt Nagy Imréék ravatalánál, mert odaállították. Akkor nem mondta, hogy „az ’56-osok, akik egymással szemben álltak, lassacskán kihalnak, nem kell ezzel foglalkozni”, mint a mostani kampányban nyilatkozta. Pedig akkor még nem volt pártonkívüli, sőt tagja volt a Központi Bizottságnak is.
Medgyessy életrajza szerint 1962–1966 között a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem elméleti-politikai-gazdaságtan szakára járt; 1961–62-ben segédüzletkötő, 1966–70 között a Pénzügyminisztérium munkatársa, 1982-ig különböző, emelkedő beosztásokban dolgozik a PM-ben. A Magyar ATV 2001. december 23-i adásának nézőit a következő veretes mondattal avatta be múltja egy homályos részletébe: „Ugye, a dolog az volt, hogy az érettségi után én jelentkeztem közgazdasági egyetemre, nem vettek fel.”
Felvették viszont máshová. 1961. január 1-jétől ismeri el Benkei András belügyminiszter munkaviszonyának kezdetét, amikor jóval később rendőr főhadnaggyá nevezi ki, és beosztási illetményét 4600 forintban állapítja meg, fedőmunkahelyi illetményétől függetlenül. Benkei elvtárs nélkülözhetetlennek vélte a fiatal tiszt francianyelv-tudását, amelyet külön pótlékkal honorált. Egyéb kitüntetései között – talán e nyelvismeretének is köszönhetően – a francia Becsületrendnek is tulajdonosa.
Medgyessy Péter 2002. május 27-e óta a Magyar Köztársaság felelős miniszterelnöke. Még egy hónap sem telt el azóta, s máris itt az újabb Nagy Imre-évforduló. Lassan megszokjuk a megszokhatatlant, hogy a négyévenként kormányfőként visszatérő egykori pártállami vezetők, karhatalmisták és egyebek, kegyeletet és jó ízlést sértő módon „tisztelegni” járnak a mártír miniszterelnök sírjához.
Ezért kellett Nagy Imrének, reformer társainak, és oly sok hős magyarnak meghalnia?