Ó, azok a 80-as évek...

Határozott változást ígért a stílusban minapi bemutatkozó sajtótájékoztatóján az új külügyminiszter. Kovács László e dörgedelme persze aligha lephetett meg bárkit is. S nemcsak azért, mert az első nyilvános fellépésig eltelt alig pár napban talán csak a portásoknak nem mondtak fel a Bem téren, de azt is jól tudjuk, hogy bizonyos kor után az emberek már nagyon nehezen változnak. Tehát, mint arra már előttem mások is rámutattak, ha azt ugyan még nem is tudhatjuk, hogy a régi-új csapat mit és hogyan csinál majd, nagyon is jól ismerjük, miként szokták végezni a dolgukat.
A most vezető posztokra kerültek túlnyomó többsége a 70-es évek végén, a 80-as évek elején volt abban a korban, mint a leköszönő gárda magja ma. Akkor a KISZ KB-ban és az MSZMP KB-ban ültek, azóta ismerik nagyon jól egymást. Voltak, akik már akkor a külügyben dolgoztak, s milyen furcsa az élet, valahogy tartottak a pártközponttól. A „boldog”, álmokat korán megölő tespedés évei voltak ezek, ennek ellenére nem kommunistáznám, még kevésbé gyilkosoznám le ezt a nemzedéket. Nagy többségük ugyanis ekkor már nem hitt ebben az egészben, egyre inkább valami másra készült, amit mutat az átmentés levezénylése is. Hogy Bence György filozófust, egykori Fidesz-tanácsadót idézzem – ő tudvalevőleg azok közé tartozott, akik nem voltak hajlandók belenyugodni a kor fojtogató konszenzusába –, „elnyomás, cenzúra, szabadságkorlátozás, gazdasági esztelenség volt épp elég, de a hatvanas évek végére kialakult rezsim a körülményekhez képest világosan tudtára adta mindenkinek, hogy a terrornak vége, nem kell félnetek, életben hagyunk benneteket”.
E konszenzust pedig a társadalom túlnyomó többsége egy plusztál gulyásért – igaz, ez szimbolikus értelemben mai értéken több mint 19 ezer forint – szó nélkül elfogadta. No persze tegyük hozzá, mielőtt oly nagyon elítélnénk mindezt, más választás nem nagyon volt. Ez a rendszer volt az, amelyben elsorvasztották a hitoktatást, elhallgatták 1956 dicső történéseit, nem beszéltek a határon túli nemzetrészekről, s ha valaki felemelte a fejét, azonnal rákoppintottak az „előttünk és mögöttünk álló besúgók és provokátorok”. Az életébe ez már senkinek sem került, legfeljebb jó nagy vargabetűt vett a sorsa. Ezek az idők azonban mára szerencsére megkoptak. El azonban nem tűntek. Akárcsak az a bizonyos vörös szőnyeg, amelyet – minő véletlen! – éppen az új csapat érkezését megelőző napon cseréltek a külügyben újra, természetesen frissen virító vörösre. De mielőtt ezen poénkodnánk, e szőnyegek helyére sok helyen az elmúlt tizenkét, benne a legutóbbi négy évben sem kerültek például elegáns bordók, mélykékek. A 80-as évek beporosodott világát még az azt leginkább megszaggató elmúlt négy év sem tette végleg a történelem lapjaira. Ezért aztán most jöhet a sör és virsli a Városligetben, s még csak azt sem mondhatjuk, hogy nincs igazuk, mikor Antall Józsefet idézve dölyfösen visszavágják: „Tetszettek volna győzni!”
A Bem térre már visszatért a régi stílus. Kovács László első beköszöntő mondata az volt, hogy ő már 1989 előtt is itt dolgozott. Szívesebben vettük volna, ha inkább miniszterségének idejét idézi, amikor, ha politikájával az ember nem is értett teljesen egyet, udvariasságára azonban – pártelnöki regnálásával ellentétben – nem lehetett panasz. Mint ahogy megnyugvással vettük úgy két hete is, ahogy Kovács László, akkor még miniszterjelöltként, hasonló szívélyességgel válaszolt a Parlament folyosóján munkatársunk érdeklődésére. Most, a beiktatás után azonban oly szembetűnően udvariatlanul, fennhéjázón, szándékosan megalázón, kioktatóan reagált bemutatkozó sajtóértekezletén egyébként áldott állapotban lévő kolléganőnk kimondottan szakmai – még csak nem is a friss tisztogatásokat firtató –, a határon túli magyarokat érintő kérdésére, ahogyan csak dühtől elvakult ember teheti. Olyan, aki minden, nem vele azonos módon gondolkodóban Orbán Viktort, vagy maradjunk külügyi vizeken, Németh Zsoltot látja. Ez a stílus a KB külügyi osztály azon vezető munkatársáét idézi, aki a Moszkvában tanuló újságíró hallgatók szokásos nyári „agymosásán” hasonló módon beszélt mai koalíciós társairól, az akkori szamizdatosokról, azt ecsetelve, miként foglalják le tőlük a kész példányokat, mi zajlik az ország vidám kirakata mögött. A szocialista külügyminiszter ilyet már 1998-ban sem engedett meg magának sem mással, sem a sajtóval szemben. Legfeljebb egy angyalföldi kampánygyűlésen – balszerencséjére e sorok íróját épp oda küldték, egy „jó bősi mondatban” bízva –, ahol úgy egymás közt „sajnálták le” gőgtől duzzadva az ez idő tájt egy centivel a víz fölött tartott Magyar Nemzet akkori külpolitikai rovatvezetőjét. Az sem volt szép, de a helyzetből adódóan talán megbocsájtható, az utóbbi napok egyes megnyilvánulásain azonban csak megütközni lehet.
Attól tartok, az ígéretek, a folyamatosságot hirdető kijelentések, kifelé varázsolt, bár e négy évben kissé kényszeredettebb, néha idegesebb mosolya mögött most is valami más van, akárcsak régen. Vegyük csak mindjárt az első napokat. A tárca vezetője a külügyi bizottság előtti meghallgatáson arról elmélkedett békésen, hogy elképzelései szerint egy ilyen váltásnál legfeljebb a külügyminiszternek és a politikai államtitkárnak kell felállnia, számára fontos a köztisztviselői kar egzisztenciális biztonsága, nyugalma. Ehhez képest repült az összes államtitkár és a helyettes államtitkárok nagy része is. Még az integrációs vonalon is csak úgy hallgatott az új vezetés a folyamatosságot kérő uniós diplomatákra, hogy ravasz csellel az eddigi államtitkár, Gottfried Péter fölé helyezték az elmúlt négy évben a Köztársaság térre „kikölcsönzött” Udvardi Ivánt, ráadásul az eddigi államtitkártól területeinek felét, a bilaterális kapcsolatokat is elvették.
A kirakat persze ezúttal is megmutatható, el lehet mondani, hogy a vonal maradt. De hogyan? Miként indulhat ki így a „házból” az integrációs kérdésekben oly fontos nemzeti konszenzus! Miért nem lehetett legalább egy-két gesztust tenni, mondjuk a Moszkvában végzett multilaterális ügyekért felelős helyettes államtitkárt, Kőrösi Csabát megtartani? Már ez sem jó, vagy túl fiatal, ambiciózus, nem a 80-as évek abszolút megbízható, azóta együtt menetelő belső gárdájához tartozik? S egyáltalán, hol az új nemzedék? Esetleg túl hosszú a lista, akiknek párthűségét most ki kell fizetni? A régi-új csapat pályaképe is megérne egy misét, de inkább lapozzák fel a párttörténeti lexikont. Ezen a névsoron még a Külügyminisztériumból kiszorított SZDSZ is „kibukott”. Külön gond még ezekkel az emberekkel, hogy a pártállami puha diktatúra állományának képviselőjeként bürokraták, akik alapjában a központ utasításának végrehajtására képesek. Azt pedig tudjuk, hogy Kovács László egyéb elfoglaltságai miatt sokszor nem lesz a minisztériumban. Feltehetőleg emiatt, a dolgok egyszerűsítése végett rekedt a Bem téren kívül az SZDSZ, de a miniszter hiányában a lojalitás biztos, az irányítás azonban nem. A kirakatpolitizálásra megemlíthetnénk még a határon túli magyarok ügyét is. Mennyit hallottunk az utóbbi időben Medgyessy Péter erdélyi származásáról, közben pedig látványosan sorvasztják el a HTMH-t. Nemzetpolitika helyett így inkább csak nemzetprotokollra számíthatunk. Helyét leépítik a közigazgatásban, az azt felügyelő államtitkár súlytalan, a kedvezménytörvény vonalát, a párton belüli úgynevezett „népi baloldalt”, Tabajdi Csabával az élen, távol tartják az ügyektől.
A példákat az oly rövid kormányzati idő után is még hosszan sorolhatnánk, a lényeg azonban az, hogy a minisztériumon belüli bizonytalanság, rossz hangulat, a túlvállalt pártkompromisszumok vagy a bosszúvágy, az erőfitogtatás, az eddigi irányvonal minden elemének kritikátlan megtagadása miatt beépített aknák gyengíthetik külpolitikánk hatékonyságát. Ez pedig senkinek sem jó.