Patkoló Géza és a munkamegosztás

Fogtechnikusként tartotta számon környezete. No, nem azért, mert protézisek, pótlások, koronák között tengette a mindennapjait, hanem minden elképzelést fölülmúló takarékossága okán. Patkoló Géza smucig volt, ez az igazság, a fogához verte a garast, innen jött az elnevezés.
Kisgyerekként határozta el, hogy gazdag lesz. Már óvodáskorában összegyűjtött mindent, ami csak a keze ügyébe akadt, a kéthetenkénti nagytakarítás szinte másból sem állt, mint hogy kihordták a szemétbe a bespájzolt kacatot, nem beszélve az ebédek és a vacsorák maradékáról, amelyek miatt a tisztiorvos is gyakori vendég volt a házban. Folyamatos, bírságokkal tarkított jelenléte azt a meggyőződést ültette el Patkolóban, hogy kész ráfizetés a megmaradt étel, ezért később, már családfőként ennek megfelelő gyakorlatot vezetett be otthon.
Hogy mindent meg kellett enni, az hagyján, de a porciókat oly szűkre méretezték, hogy esély se legyen a maradékra. Patkoló úgy tapasztalta, harminc-negyven falat elegendő ahhoz, hogy egy átlagosan fejlett ember elverje az éhségét, így aztán ennek megfelelően pakolta meg szerettei tányérját reggel, délben és este. A saját harapását alkalmazta mércének, hosszú heteket töltött azzal, hogy egy bádogpohárba kimérje, mennyi az annyi az egyes ételekből. Hogy ő tálalt, az természetes, arról pedig gondoskodott, hogy senki se válják orvevővé, ételtolvajjá. Megszabta, hogy minden falatot harminckétszer kell megrágni, így aztán mindig jutott elegendő ideje rá, hogy annak veszélye nélkül adagoljon, hogy valaki titokban elcsenjen egy-egy pluszfalatot.
Ezt a harminckét rágásos metódust később mint fogyókúrareceptet szabadalmaztatta, a hatóság egyik napról a másikra iktatta a találmányt, a tisztviselő csak rápillantott a családtagok beesett arcára, regisztrálta zörgő csontjaikat, és máris vette elő a pecsétjét.
Patkolóék nem örvendtek túlontúl nagy népszerűségnek városukban, de ez nem érdekelte őket. A családi kassza tömve volt, ez elegendőnek tűnt a boldogsághoz. Egy ideig. Mert egy szép napon Patkoló levelet kapott, s benne az értesítést, hogy egykoron Amerikába emigrált nagybátyja átadta lelkét a Teremtőnek, vagyonát és kis üzletét pedig ráhagyta. A hivatalos írás három hetet adott Patkolónak, hogy megérkezzen, és átvegye az örökségét.
Forgatta a levelet, törte a fejét, honnan szerezhetne pénzt az útra. Nem mintha nem lett volna elegendő a bankban, csak éppen óvatos duhajként úgy gondolta, az örökség csak akkor biztos, ha már a kezében van, addig viszont nem érdemes áldozni rá egy fillért sem. Kölcsönt szeretett volna, de nem tudta, kihez forduljon. Kilátástalannak látta a helyzetét, okkal, elvégre egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy mások megsegítésére a zsebébe nyúljon. Olyannyira magánál szerette tudni a pénzt, hogy még a kamatos kamat és más uzsorai módszerek sem vonzották.
Végül mégis szerencsével járt. Szomszédjának, Pruha Bencének régóta fájt a foga Patkoló házára, így amikor megtudta, hogy Amerikába készül, s ha minden jól megy, a családja is követi majd, azt ajánlotta, előre kifizeti a vételárat, amelyet, ha mégse jön össze az emigráció, tekintsenek kölcsönnek.
Aláírtak minden papírt, Patkoló őszinte szívvel nevezte jótevőjének Pruhát, biztosította, hogy viszontszolgálatra mindig kész, majd kiment (más megfogalmazásban: kitántorgott) Amerikába. Átvette az örökségét, beköltözött az elhunyt nagybácsi lakásába, nem sokkal később a család is követte, ismét helyreállt tehát a világ rendje. Annál is inkább, mert a tengerentúlon is jól jövedelmező alapállás volt Patkoló garasossága, persze most már centben, nem fillérben. Szépen gyarapodott a família, köszönhetően annak is, hogy az örökség a maga nemében igazán különleges volt. Mindössze egyetlenegy bódéból állt az üzleti negyed kellős közepén, egy jó hírű bank tövében, ám járt hozzá engedély – lángossütésre. A lángos különleges éteknek számított arrafelé, vitték, mint a cukrot, reklámra nem kellett költenie Patkolónak, igaz, nem is szánt volna rá egyetlen centet sem, ahogy mondogatta: a lángosnak a sütéssel járó illat a legjobb hírverés.
Teltek-múltak az évek, s egy szép tavaszi napon a bódéból kikukkantva Pruha Bencét pillantotta meg Patkoló.
– Na hát, Pruha úr! Maga is kijött?
– Láthatja, mégpedig az egész családdal. De látom, magának igazán jól megy itt a lángossal.
– Nincs miért panaszkodnom – szerénykedett a másik.
– Akkor jó… mert kérnék én valamit magától, Patkoló úr.
– Ki vele, én magának még mindig hálás vagyok.
– Nos, tudja… munkát már kaptam, a feleségem is dolgozik elsejétől, de persze fizetés még nincs, úgyhogy… tudna nekem adni néhány száz dollárt kölcsönbe?
Patkoló gondterhelten vakarta meg a fejét.
– Tudni éppen tudnék, de sajnos van egy egyezségem a bankkal – mutatott a háta mögé.
– Egyezsége? Miféle?
– Tudja, megígérték, hogy nem ők sütnek lángost, én pedig vállaltam, hogy nem adok kölcsön pénzt.