- Pávaól -

I.
Hetedik osztályos tanuló voltam, amikor magával ragadott a vegyszerek és lombikok büdös és sejtelmes világa. Kétszáz forintot költöttem Szegeden az orvosi műszereket és laboratóriumi szerelvényeket árusító boltban, az anyagot viszont a kémiaszertárból loptam: bogyós cinket, felspulnizott magnéziumot, ázott káliumot. Csináltam durranógázt meg kipucolhatatlan foltokat az asztal lapjától a vegyes virágmézszínű hajópadlóig. A legnagyobb attrakciónak az oxigénfejlesztést tartottam, csak keveselltem az órán bemutatott, késhegynyi kálium-permanganát pirítgatásából felszellenő élenyt. Ezért otthon a teljes gargalizálókészletet beleszórtam egy vastag falú, zömök üvegbe. Fotózáshoz való vegyszert tarthattak benne korábban. Jól ráhúztam hát a csavarmenetes kupakot, s a fenekét a borszeszégő kis sárga szakállába toltam. Percekig nem történt semmi (tudományosan számottevő elváltozás), mígnem a lila kristályok pattogva felfénylettek. – Nézd, Aran, csillagszóró! – kiáltottam elragadtatva, de akkor már pukkant is kezemben a palack. Nem éreztem fájdalmat, a zsibbadás úgy öntötte el az arcomat, mintha egy lidokainampullát rágtam volna szét. A robbanás pillanatában ösztönösen becsuktam a szemem, amikor kinyitottam, a két combom közé csöpögő vért láttam meg először. Egyre jobban véreztem. A négyzetméteres tükröt, sőt a falat is bespricceltem. A fürdőszobában kimostam a számat, s akkor jöttem rá, hogy átlukadt az arcom. Az üveg lerobbant alja átdöfte. Lábon mentem a kórházig, ott kiszedegették a szilánkokat és összevarrtak. Lazán, atyailag. Meg hogy mekkora hülye vagyok. Egy hétig nyomtam az ágyat, s közben rajzoltam: egy fehér, arc nélküli férfi színes házak közt rohan az üres utcán. Csöndes kép volt; azt hiszem, helyettem ijedt meg.

II.
Kisúri becsületérzetből úgy határoztam, hogy mielőtt Irmáéknak átadom a házat (mivel megvették), tartok egy erős lomtalanítást. Átböngésztem a Benkő Laci-féle hirdetőújságot, s kiválasztottam egy szerény nyelvi környezetben ajánlkozó fuvarost. Mondta, hogy majd jön a kocsival. No, összehordtam az udvar végébe a beszáradt vegyszereket, a döglött agyagot, rongyot és rezet, kályhát és betonkarót. Hajnalban érkezett. Lóval. Pakolta akkurátusan, szinte ínyenc módjára a romlott holmikat, s curikkoltatta ki a diófa alól a fölmázsált kocsival elbúsított lovát. – Hő, az anyád! Curikk, te! Curikk! – paskolta a nyakát, és tolta a zablát a ló füléig. Fordult négyet-ötöt a szeméttelep és a házunk közt, s csak láttam, hogy valami baja lehet. Mogorva volt, alig szólt, azt is jobbára a lóhoz. Értettem én, a szeméttelep bérlője vagy a bérlőnél bérbe guberálók soványnak tarthatták a „portékát”. Kevés a színesfém és a még használható lom. Csupa szemét a szemetem. Az én emberem nem tudott jó üzletet kötni a hátam mögött, így a szemembe duzzogott. Úgy ellensúlyoztam elsündisznósodott magaviseletét, hogy egyre készségesebb voltam, raktam a kocsit, s a kapuban vártam a visszaérkezését. A hatodik fordulóból tért meg éppen, láttam, baj van. Szürke maszkot hord, feketéket tekint. Ráfordult a szárazbejáróra. Jött volna be, de a ló félretaszította a vízóraakna deszkafedelét, s beleszakadt tomporig. Ordított a fuvaros, a ló kínlódott, de végül kirúgta magát a gödörből. Az akna rozsdás pereme felhasította a combját, vérzett rendesen. A fuvaros akkor szentségelte el, hogy hasas a kanca. S most azonnal adjak ötezer forintot az állatorvosra, és nagyon megbánta ezt az egészet, s csúnyán tette-vette a beszédjit. Később lenyugodott, a gáztűzhelyet is elvihette. A ló már nem vérzett, nem sántított. Jöhetnek Irmáék, szerencsére nem „lóhalálában”.

III.
Aran, amikor beértünk vele a kórházba, és egy betegszállító ágyon várt a sorsára, egészen gyerekes dolgokat kiabált. Azt hiszem, igyekezett megalázkodni, hogy majd jól bánjanak vele, megsajnálják, esetleg meg is gyógyítsák. Aztán elcsöndesedett, alig nyöszörgött. Befogadta a kórház, amitől mindig félt. Emmi nénit és Paula nénit otthon ápolta a halálukig, remélvén, hogy kiérdemel valami hasonlót. De jött a feloldhatatlan görcs, az általa megmintázott corpus öntestéből kifeszített mása. Fájdalmai voltak, s mind egyedülebb lett. Otília gyümölcsjoghurtot papiztatott vele, mi a család élő, szélesvásznú „filmjét” pergettük réveteg tekintete előtt. Öreg, nyomorult aszszonytorzóvá fogyott, harmadik világbéli páriává, akiben családtagot ismerünk fel, mégis, ó, borzalom! Május 8-án egyedül látogattam meg, csak koponyája volt, s valami testkupac a klórfehér lepedő alatt. Beszéltem hozzá, szeme nyitva, pengevékonyan, nedvesen. Szar alak vagyok, hogy nem tudom ebből kiragadni! Mintha csontot nyeltem volna, a belemig végigkarcolt az érzés. S akkor, akárcsak egy héttel ezelőtt, ha elbúcsúztam tőle reggel, munkába menet, megpusziltam a homlokát. Hogy tudja: minden a régi. Másnap hajnalban meghalt. Igen, ez a puszi visszasegítette kislánykoráig, s még egy lépéssel hátrébb, a halott Mamához. Tudta, hogy én vagyok, s most elköszöntem. Elengedett.