Ravaszcsalatroki és Lópetrapitergyi

-KOPOGTATÓ-
Gróf Szirmay Antal (1747–1812) nem tartozik irodalmunk meghatározó mesterei közé. Mégis – ahogy mondani szokták – elévülhetetlen érdemei vannak. Szenvedélyesen gyűjtötte kora kéziratos verseit, főként a táncdalokat és mulatónótákat. A gróf, aki Eperjesen született és a hetvenes években udvari tanácsosként, továbbá a Tiszán inneni táblabíróság elnökeként dolgozott, több vaskos kéziratos versgyűjteményt hagyott az utókorra. Ezek egyike a Hungaria in Parabolis (Magyar példázatok) 1804-ben Budán meg is jelent. Egy másik, a Quodlibet (Mindenféle) kéziratban maradt fenn.
Szirmay maga is verselt, ám pontosan nem tudható, hogy az általa összegyűjtött dalok melyike származik az ő tollából, melyik másokéból. Akkoriban ismeretlen volt még a filológiai pontosság és egyéb ilyen XX. századi huncutság, ezért aztán ki-ki kedvére variálta, toldozta-foldozta, átírta és húzta-vonta a keze ügyébe kerülő népszerű nótákat. A verselő gróf is így járt el, hasonlóképp ifjabb dunántúli kortársához, Pálóczi Horváth Ádámhoz, aki Ötödfélszáz énekek címen gyűjtött össze számolatlan korabeli (és persze korábbi) hősi éneket, dalt és megverselt pajzán bolondozást.
Grófunkat, ahogy a régi „táblabíró világ” más képviselőit is, erős érdeklődés fűzi az evés-iváshoz és efféle földi örömökhöz. Az egyik általa közölt és ismeretlen szerzőjű vers, a Magyar gastronomia, a korabeli ételek tárháza. Weöres Sándor, aki a háromstrófás verset közreadta, arra gyanakszik, hogy egy hosszabb – és erdélyi költő írta – mű részlete lehet, ám a többi versszak, ha volt egyáltalán, azóta sem került elő. „Első része ételünknek ama káposztás hús, / Ha szalonna nincsen benne, szívünk már nagyon bús. / Oh, áldott káposzta, paradicsom hozta, / Áldott, aki kolbásszal foltozta” – kezdődik a jóízű versezet. A két hosszú sorra táncosan üt rá a két rövid, belső rímmel is gazdagított harmadik és negyedik. „Másodika ételünknek ama jó bosporos, / Ha szalonna nincsen benne, csak légyen jó borsos. / Mert bors nélkül méreg, egye meg a féreg, / Annyit használ, mint ebnek a kéreg…” A borsopor darált húst jelent. „Harmadikát ételünknek mondják kaszás lévnek, / Eztet tartják a magyarok legjobb ételének, / Aki eztet falja, ajakát megnyalja, / Kálvinista mennyországnak vallja.” Ennyi a remek hangulatú vers, és mi sem természetesebb, mint hogy e nehéz káposztás hús és borsos fasírt után inni sem árt. Szirmay gróf nem felejti el ezt, és közöl egy bordalt is, melynek címe: A régi magyaroknak borköszöntő szólások ily szavakkal kezdődött.
„Ez a pohár bujdosik, / Illyen a barátság! / Kézről kézre adatik, / Illyen a barátság! / Nosza pajtás tölts innom, / Fellyebb töltsed poharom, / Illyen a barátság!” Az „illyen” annyit tesz: éljen. A rövid sorok után hosszabbak következnek – ilyesfélék: „Vagyon egy főváros, melynek neve Buda, / Buda mellett egy víz, melynek neve Duna, / A Dunában egy hal, melynek neve harcsa: / Egymás-szeretőket az Úr Isten tartsa!” – amiből valószínűsíthető, hogy a vers több bordal „összevonásaként” jött létre, alighanem a poéta-gróf jóvoltából.
Az eszem-iszomhoz köthető egy másik jó hangulatú Szirmay gyűjtötte mulatónóta is, a Vilium hominum vocabula, magyarul: A komisz fráter szótára. Kapatos veszekedést, hőzöngő hajbakapást imitál a vers: „Te bitang, akasztófára való, te lator haramia, / Sehonnai, gézengúz, encenbenc, pökedelem gaz fia, / Ravaszcsalatroki, Lópetrapitergyi nemből származott familia…” A két furcsa és kacskaringós csúfnevet ma úgy mondanánk: te kutyaütő, te macskajancsi.