Sor az Andrássy út 60. előtt

Februári megnyitása óta változatlanul sorban állnak az emberek a Terror Háza előtt. A kormányváltás után pár nappal megszüntették az állandó tárlatvezetést a múzeumban. Az intézkedés alaposan megnehezíti a látogatók dolgát, akik jobb híján a biztonsági személyzet tagjaitól igyekeznek választ kapni kérdéseikre. Ennek dacára is töretlen az érdeklődés a kiállítás iránt.

Egy átlagos hétköznap délelőttjén is 100-150 ember várakozik türelmesen, hogy bejusson a Terror Házába. Sok az idős, de talán még több a fiatal látogató. Vannak, akik esernyőjük alatt keresnek védelmet a kora nyári kánikula elől.
– Már vagy fél órája állunk sorban, meleg is van, és biztos, hogy eltart még egy darabig, amíg bejutunk. De mindenképpen meg akarom nézni, mert ki tudja, mi lesz, akár még be is zárathatják – válaszolja kérdésemre egy idős asszony. Barátnője csak annyit mond: nincs már állandó tárlatvezetés sem, ehhez nem kell kommentár…
Egy műegyetemista fiatal pár álldogál mögöttük. Mint kiderül, ott voltak a megnyitón, és utána többször is megpróbáltak bejutni, de mindig nagy volt a tömeg, elfogyott a türelmük.
– Amiről ez a ház szól, a történelemnek olyan része, amiről sokszor hallottunk, de igazából nem ismerjük. Ezért fontos ide eljönni – magyarázza a fiatalember. Danis Miklós személyesen is érintett, mert – mint mondta – nagyapja annak idején a recski internálótáborban húzott le hosszú éveket. Ő már nem érhette meg a múzeum megnyitását.
A sorban várakozik egy gödöllői házaspár is, és a férj testvére, aki Freyburgban él. Szavaikból kiderül, hogy a kormányváltás óta ők is aggódnak a múzeum jövőjéért, de különösen azért, hogy ne változtassák meg a kiállítás tartalmát. – Örültünk, hogy megnyitották, hiszen megszenvedtük ezt a korszakot. Azt szeretnénk, ha unokáink is ugyanilyen hitelesen ismerkedhetnének meg a múlttal, ahogy ebben a házban bemutatják. De ugyan mit várhat az ember azoktól, akik a megnyitó ideje alatt valami lufieregető szeánszot tartottak? – tette fel a költői kérdést Füzesi József, aki sokáig a freyburgi színházban játszott. – Mindent meg kell tenni azért, hogy ez a kiállítás így megmaradjon – nyomatékosítják.
Időközben megérkezett a múzeum elé a katolikus püspöki kar is. Az atyák a napokban tartják nyári tanácskozásukat, s talán az ebédszünetet használták fel, hogy közösen megnézzék a számos egyházi – zömmel katolikus – mártírnak is emléket állító tárlatot.
A fák árnyékában egy másik előre bejelentett csoport gyülekezik. Egyikük Mózes Mihály, a legendás recski fogolyszökés fő szervezője. Egyetlen rabtársának, Michnay Gyulának sikerült nyolcuk közül kijutnia a „szabad világba”. Mózes Mihályt – aki előtte már megjárta a Don-kanyart, s itthon megszökött egy szovjet fogolytranszportból – végül összeesküvés, kémkedés és hazaárulás vádjával állították a kommunista népbíróság elé. Hat évet töltött börtönben és internálótáborban, a Nagy Imre-féle enyhülés után szabadult. Kálváriájának egyik állomása ez az épület volt. Mint mondta, részt vett a megnyitón, és kapott tiszteletjegyeket is, de elosztogatta őket. – Nem akartam bemenni ide soha többé, elég volt egyszer, amikor hoztak – mondja, s látszik rajta a feszültség. – Amit itt bemutatnak, azt én mind átéltem, ismerem. Mindkét oldal szereplőit, az áldozatokat és azokat is, akik akkor embertelenül kegyetlen módon viselkedtek velem és a többi hozzám hasonló „célszeméllyel” – magyarázza.
– A gondolattól is remeg a gyomrom, de kaptam telefonokat ez ügyben, egyik nyilatkozatomat is vetítik a tárlaton, és a társaság is unszolt, úgyhogy mégis eljöttem – teszi hozzá magyrázatképpen. – Hónapokat húztam le itt, az ávósok nehezen birkóztak meg velem. Nem ismertem be a vádakat, hosszú ideig nem írtam alá ügyészi jegyzőkönyvet sem. Hülyének tartottak, igaz, hülyére is vertek – meséli. Mint mondta, aztán megjárta a Fő utcát, Recsket, a váci fegyházat. 1954-ben annyira le volt már gyengülve, hogy azon a napon, amikor szabadult, kitették egy nyugágyra, a fegyház kapujába, ott várja meg, amíg érte jönnek. – A fiatalságom teljében vették el tőlem azt a hat évet, és a börtön következményeit ma is nyögöm. Most megbékélésről beszél a kommunista utódpárt, át is keresztelnék az épületet, és már nincs is tárlatvezetés. Ha így kezdik, biztos, hogy nem lesz megbékélés. Meg lehet ugyan bocsátani azt, amit az elődeik csináltak, de elfelejteni soha. Egyik rabtársam, Kalános Lajos azt mondta néhány éve az egyik vérbírónak: kereteztesse be a halálos ítéleteit, és mutassa meg az unokájának, hogy ilyen volt a nagypapa… – mondja legyintve, miközben a bejárathoz indulunk. Mózes Mihály, akinek jó kedélye és testi ereje barátai körében a mai napig legendás, az Andrássy út 60. küszöbét másodszorra átlépve nem tudja, s talán nem is akarja palástolni felindulását. – Ez borzasztó! – ismételgeti, ahogy feltör belőle a könnyekkel együtt a közel fél évszázada eltemetett szorongás.
A termekben megilletődött arccal, csendesen nézelődnek a látogatók. Egy idős asszony lánya karjába kapaszkodva egy ajtóra mutat: ott volt a kihallgatószoba. Ismeri ezt a világot. Sokaknak viszont – főként a fiatalabbaknak – kérdéseik volnának, de nincs, akinek feltegyék. Tárlatvezetés híján akadnak, akik a biztonsági személyzettől igyekeznek felvilágosítást kapni. Az őrök jóindulata nem kétséges, de a legtöbbször a válasz mégis csak anynyi: „Sajnos, nem tudom.”
Az ÁVH krémjének nagytablója előtt jó néhányan nézelődnek.
– Látod, ott van a Berkesi, ott meg a Bauer Miklós doktor – mutogatja egy férfi a feleségének. – Érthető, hogy miért nem örülnek ennek az egésznek egyesek – kapcsolódik be a beszélgetésbe egy másik hölgy. Miska bácsi a legtöbb arckép gazdájáról tud valami hátborzongató érdekességet. A zsírfalon sorjázó kulákgyűlölő Kádár-idézetek láttán valaki csendben megjegyzi: – A jóságos Jani bácsi, és ennek akarnak szobrot emelni. Szégyen…
Az alagsor hátborzongató cellái, kínzókamrái után a Könnyek termében sokan keresik ismerőseik, hozzátartozóik nevét. Mózes Mihály rögtön a bejáratnál megtalálja egyik cellatársa nevét.
– Zalatnai Tivadar, őt is kivégezték, és még hányat. Csupa fiatal ember… – mutatja könnyes szemmel a feliratot az áldozatok nevét megörökítő frízen.
A tettesek galériája szűk folyosón kapott helyett. Nagy a tömeg, a látogatók lassan haladnak, innen is, onnan is nevek hangzanak fel:
– Itt az Apró Antal – mondja egy férfi. – A lánya meg a választásokig Medgyessy kabinetfőnöke volt, most nevezték ki a Ferihegyi reptér vezetőjének – teszi hozzá rögtön a háta mögött egy fiatal lány. – Jellemző… – morogja valaki a tömegből.
Mózes Mihály erre már nem kíváncsi. Azt mondja, ismeri ő jól ezeket az embereket, neki már nem lehet újat mutatni. Kifelé menet az előcsarnokban vet még egy pillantást a képernyőre, ahol a vele készült riportfilm pereg. Éppen arról beszél, hogy miért nem lehet, miért nem szabad elfelejteni azt a megalázó, szörnyű világot.
Az épület előtt nem csökken a sorban állás, százak várakoznak türelmesen a tűző napon. A monori József Attila Gimnázium egyik osztályának 15-16 éves diákjai ásványvízzel, jégkrémmel felszerelkezve érkeztek. Osztálykiránduláson vannak, s mint mondják, ha kell, órákig is hajlandók várni. Szeretnék tudni, milyen világ volt annak idején Magyarországon.