Tömeg. Közlekedj!

Például Miskolcról bejárni. Se hű, se há nincs ebben, mert intercityvel mindösszesen százhúsz perc az út, s ha az ember a Tiszai pályaudvar szomszédságában lakik, és a Keleti pályaudvar mellett dolgozik, akkor a gyakorlatot gördülékenyebben teljesíti, mintha mondjuk, Dél-Budáról erőlteti át magát Észak-Pestre.
De ha már az előnyöknél tartunk, akkor azt se feledjük: a vonaton büfékocsi, ebből kifolyólag hűtött sör meg gombás rántotta kényezteti az utazóközönséget, míg a BKV-járatokon semmi ilyesmi nincs – illetve pardon, félre pesszimizmus, én azért sem tanulok meg kicsi lenni – tegnap még nem volt.
De ebben az élettől cseppett elrugaszkodott példában nem is ez a lényeges. Hanem a százhúsz perc. Az fáj nekem nagyon-nagyon.
Mert kérdezem én: miért két óra Budapesten az A pontból B-be történő eljutás alapegysége?
Persze ez már a bruttó alapidő, amelyre mindenféle hozadékok rakódtak, úgymint: az orrom előtt ment el a busz, csak én nem fértem fel, állomásonként feltartottak az ellenőrök, le kellett szállnom, mert a szomszédos hajléktalan kínhalállal fenyegette a szaglószervemet. És a kedvencem, az átvergődés az aluljárón.
Na ez egy örök téma, ha bármelyik lapnál megszorul az újságíró, máris előrántja a dzsókert, és a pár soros glosszától a kétoldalas riportig elemzi a jelenséget, amely a minden száz forint mozgalom mintájára megszállta a felszín alatti közterületeket. S talán épp az ügy médianépszerűsége miatt az illetékesek is rámozdultak a problémára, néhány hete ugyanis akcióbrigádok járják az aluljárókat, és kobozzák a paprikát, a paradicsomot, a salátaöntetet. Így most pár metróelőszoba valóban megtisztult, szinte hihetetlen, de még a Ferenc körúti megálló is eredeti funkciójában üzemel. Sajna, minden jóban van valami rossz, mert néhány, korábban viszonylag simán járható csomópontnak ellenben teljes mértékben megszűnt az áteresztőképessége.
Az Örs vezér tere is ilyen. Egy-két hete még saját fejlesztésű kerti virágot kínáló aranyos nénik ácsorogtak szórványosan a fal mellett, és legfeljebb a vak zongorista rendszeres melléütései jelenthettek komolyabb egészségkárosító veszélyt. Most viszont elviselhetetlen zsibvásár uralja a terepet: a minap belekeveredtem a közepébe, és olyan érzésem támadt, hogy ordító emberek töltik meg a betonfolyosó minden négyzetcentiméterét, de nemcsak vízszintesen, hanem függőlegesen is.
És tényleg, amikor úgy negyedórával később – miután nem vásároltam zöldséget, öntetet, rongyos szexmagazint, használt ceruzaelemet, félkezű mackót, totálkáros kisautót és keret nélküli szemüveget – a kijáratból visszanéztem, döbbenten állapítottam meg, hogy az önkényes kiskereskedők hömpölygő sokasága immár az y tengely mentén is terjeszkedik. Nincs tehát messze a nap, amikor a főváros vezetésének azzal a feladvánnyal kell megmérkőznie, hogy miként is szervezze meg a föld alól menekülő polgárok felszíni közlekedtetését.
Az egyenlet megoldása egyébként roppant egyszerű: nem kell az aluljáróban vásárolni. Csak ezt eddig még egyetlen illetékes sem mondta el a népnek.