XIX. századi hírek Pest és Buda életéből

A hírek legyenek bár kellemesek vagy bosszantók, színesek vagy szárazak, mindig az adott évszázad, évtized pontos korrajzát adják. A XIX. század fővárosának hírei például tökéletes képet adnak az utókor számára az alakuló, formálódó Pest és Buda, majd később Budapest mindennapjairól.

A hírek hosszú történetében a nyomtatott sajtó megjelenése jelentett fordulópontot, hiszen előtte évszázadokon keresztül csupán a regösök segítségével vagy szájról szájra, ám mindenképpen csiga lassú tempóban terjedhettek tovább a hírek. Az újságok megjelenésével a hírek terjedési sebessége felgyorsult és egyúttal számuk is megnőtt. A technika fejlődése, a telefon, a távíró és a rotációs nyomdagép üzembe állása mind-mind a hírfolyam gyorsabb áramlásához vezetett. Ez az oka, hogy másképpen írtak a XIX. század elején és egészen másképp a közepén és a végén.
A század közepén Pest lakossága száz-százötvenezer körül mozgott, a városhatár a mai Nagykörútnál végződött, utcáin konflisok és fiákerek közlekedtek, míg a lóvasút a hatvanas, a keskeny vágányú villamos vasút csupán a kilencvenes években jelent meg a főváros utcáin. Pestet Budával ekkoriban hajóhíd, majd rövid idő után a Lánchíd, később 1872-től pedig már a Margit híd kötötte össze. A Jelenkor és a Vasárnapi Újság hasábjain ekkoriban megjelent hírekből tallózva bepillanthatunk a másfél évszázaddal ezelőtti Pest és Buda életébe.
„Felsőbb rendelvény következtében ezentúl a postahivataloknál a magyar nyelv fog használtatni. Ugyanott nem fognak többé az újságok eltévedni” – írja tréfásan Jókai 1847-ben az Életképek című lapban, amikor végre a hivatalokban a németet a magyar nyelv váltotta fel.
„A Zrínyi kávéház pedig borzasztóan elkorcsosult. Kívül, belül újra kifestvén, teteje kifoltoztatván, eleje napernyősödvén és virágosodván, úgy kijött szépsége típusából, hogy többé árnyéka sem lehet egykori hírének. Vendégei szolid, noble kinézésű alakok kezdenek lenni, nem verekednek bent többé, nem választanak benne többé korhelykirályt, minden szomorúan megváltozott. Ilyen múlandó a világ dicsősége” – élcelődik ugyanakkor ugyanő a negyvenes-ötvenes évek legkedveltebb pesti kávéházának felújításakor.
A korábbi kétfogatú bérkocsik után az 1847-es év újdonsága volt az egyfogatú kocsi, amely szintén nem úszta meg a kritikát. Frankenburg az Életképekben írja. „Hír szerint Pesten is életbe léptetik az egyfogatú bérkocsikat; ezentúl tehát a gyalogmenőket nem két, hanem csak egy ló fogja legázolni.”
A közvélemény már jóval a Lánchíd megépülte előtt is foglalkozott a csak később megépült Alagúttal. Hogy elkészítése lehetséges, azt maga Jókai sem igen hitte el. Erről tanúskodik az Életképekben 1847-ben megjelent írása is. „A budai Várhegy keresztülfúratik, éppen a Lánczhíddal szemközt, ezentúl a Krisztinavárosba egyenes úton fogunk juthatni. A dolog több mint bizonyos, a terv kész, az egylet megalakult, a kivitel gyerekség, a kiállítás ragyogó, a Tunnel mesés fényű leend, oldalt pompás kirakatú boltok, minden készen van, csupán az nincs még elhatározva, hogy kívülről kezdjenek-e el hozzá, vagy belülről.”
Pesten évente négy nagyvásár volt régen. A József-napi márciusban, a Medárd-napi júniusban, a János-napi augusztusban, a Lipót-napi pedig novemberben. Ezekre az ország minden részéből, sőt külföldről is tömegesen érkeztek. Ha nem a várakozások szerint sikerült, akkor is megemlékeztek róla néhány mondattal, mint az 1856-ban is történt. „Az ezelőtti pesti vásár nevezetes volt leginkább azáltal, hogy egy suszterinas felakasztá magát egy fabódé ajtajára, a jelen József-napi vásár azonban semmiről sem nevezetes, még csak eső sem volt, mi pedig a vásárról csak kivételképp szokott elmaradni.”
A Vasárnapi Újság 1862-es számából végül egy városligeti népünnep hangulatából nyújtunk ízelítőt. „Folyó hó 6-án, este fél hét órakor érkezett meg a bécsi kéjvonat négyszázhúsz utazóval, kiket az indóháznál számos közönség várt, mely a kiszálló cylinder-kalaposok tiszteletére hellyel-közzel egy-egy éljent is kurjantott. Másnap reggel érkeztek meg az alvidéki vendégek, két külön vonattal; számuk az ezret jóval meghaladta, csupán Szegedről háromszázhatvanan jöttek. A közönség főrésze csak délután özönlött ki, a midőn a Király utczán oly roppant tolongás volt, hogy a gyalogjárók csak fontolva haladhattak, nehogy egymást fellökhessék, vagy az egymást érő kocsik által elgázoltassanak. A városligeti fasorok végig zászlókkal voltak feldíszítve, a ligetben pedig diadalívek, „győzelmi piramisok” voltak felállítva. A tulajdonképpeni ünnepély délután három órakor vette kezdetét, állt pedig ez famászásból, szerecsen-gyorsfutásból, szamárversenyből, birkózásból, taraczk-durrogásból, evés-ivásból, katonai és cigányzenéből, ékes verklizésből. Az est beálltával ezernyi lámpát, s a kiszáradt tó medrében száraz nád- és sáskazalt gyújtogattak meg, melynek magasan lobogó lángjai képezték az örömtüzet, majd föleresztett röppentyűk a tűzijáték megkezdését hirdették. Délután úgy, mint este, szólt a nagydob, harsogott a trombita, cincogott a hegedű, bömbölt a nagybrúgó. A tűzijáték után a közönség valóságos árvízként özönlé el a hazavezető utat úgy, hogy a társaskocsiknak nem sok hasznát lehetett venni” – írta egy korabeli újságíró a fényes mulatságról.