A szituatív etika dicsérete a hazugsággal szemben

Bocsánatot kérek Taxner-Tóth Ernőtől, amiért a címben Kendével egy sorba került, de szeretett lapom keddi számának hatodik oldalán a szerkesztői döntés egymás mellé helyezte őket azon az alapon, hogy mindketten egy-egy írásommal foglalkoznak. Ez is lehet közös nevező vagy rendezési elv.
Észrevételeit köszönöm, és azt is, hogy lényegében egyetért azzal, amit Mádl Ferenc köztársasági elnök nem szerencsés reagálásáról írtam a Medgyessy-ügy kapcsán e lap június 26-i számában. (A cikket az internetes kiadásban esetleg elolvasni szándékozók ne a „Vélemény”, hanem a „Krónika” rovatban keressék.)
Azzal nem értek viszont egyet, hogy profeszszor úr – ha jól értelmezem – arra figyelmeztet, nem lenne szabad türelmetlennek lennem a köztársasági elnök döntésével kapcsolatban, mert a magyar oktatásügy még meg sem tette az első lépést az emberek gondolkodásának, világképének megváltoztatására irányuló hosszú folyamatban. Azért nem értek egyet ezzel az érvvel, mert a köztársasági elnök úr már néhány éve kijárta az iskolát, így gondolkodását egy iskolai reform visszamenő hatállyal már nem befolyásolná.
Rátérve Kendére: meglepett, hogy sokszorosan feljelentő beadványát („tagadom” a holokausztot, az ORTT szüntesse be a Sajtóklubot stb.) a szerkesztők, ha már nem csipesszel hozzányúlva ejtették oda, ahová A Viktor szerzőjének termékét illene (a szemétládába), vagy továbbították oda (Népszabadság), ahol Kendét szeretik megjelentetni (a Népszabadsághoz), nem a Levelek rovatban közölték, hanem a 6. oldalon, a lap állásfoglalásait közlő cikkeivel szemben.
Az még jobban meglepett, hogy amikor megkérdezték, válaszolni kívánok-e Kende írására, azt mondtam, a másik oldal szokása szerint azonnal, vagyis a közléssel egy időben. Azt a választ kaptam, hogy várjak péntekig, mert az azonnali válasz „nem elegáns”. „Nem elegáns”… Kende esetében. Kétségtelen: egy vasdoronggal a sötétben hátulról, a sötétben ránk támadót hasba rúgni sem annyira elegáns, mint Beluga-kaviárral kínálni, de talán hasznosabb az utóbbinál. Nyilván Pongrátz Gergelyéktől sem volt elegáns annak idején a Corvin közben Molotov-koktélt hajítani szovjet tankokra, mert a benne ülők csúnya múmiákká égtek. Visszatekintve azonban a jóságos ég áldja Pongrátzék eleganciájának hiányát – ellenkező esetben a magyar történelem azon szakaszát csupa Medgyessy-féle elegáns gesztusok népesítenék be, töltenék ki.
Így az itt következő válasz nyelvezetében a provokátor-feljelentő nyelvezetével („tudatosan hazudik”, „hazug”, „gyáva” stb.) lesz adekvát, mert én, ellentétben a Magyar Nemzettel, és mint a szituatív etika híve, nem hiszek az elegancia immanens értékében. Egyetlen példa: mintegy másfél évvel ezelőtt kommunikáció szakos tanítványaimat megkérdeztem Piliscsabán, hogy szerintük a jobboldali sajtónak alkalmaznia kellene-e a 168 Óra piszkos módszereit? A szeminárium mintegy hetven százaléka nemmel felelt. A választások első fordulója utáni döbbenetben a megszokott mintegy húsz ismert arc mellett meglepetésemre felbukkanó vagy hatvan diák közül már egyetlenegy sem válaszolt „nemmel” ugyanerre a kérdésre. (A szituatív etika működésének legjobb bizonyítéka.)
Most tehát a válasz. Kiindulópontként: Kende okfejtése egyáltalában nem érdekel. Ha ugyanis egy okfejtés hazug állításon alapul, felesleges a részleteket cáfolni: „A művelt világ egyre nagyobb hányadával szemben hazánkban a holokauszt tagadása nem számít bűncselekménynek. Mindazonáltal szó nélkül nem kellene hagyni a történelemhamisítás eme újabb gyöngyszemét” – írja Kende.
Holott még Kende is elismerte egyéniségének papírra dörgölt darabjában, hogy egyáltalában nem a holokausztot tagadtam, mint ahogy én más népirtást sem tagadok – ellentétben például az MSZP-s Krausz Tamással és Gulag-relativizáló haverjaival.
Az általam írt, Kendének nem tetsző két cikkben az háborított fel, hogy tudományos munkákban le lehet írni és baedekkerekben kolportálni, miszerint Magyarországon holokauszt volt. Holokauszt nem volt Magyarországon. Mint ahogyan Hollandiában sem.
A logika érzelemmentes műfaj, tehát először egy száraz példa illusztrációként: ha „x” országnak nincs papírfeldolgozó ipara, de van fája, és ezt a fát a másik, „y” országba exportálják, amelynek van papíripara, akkor ha azt állítom: „x” országnak nincs papíripara, akkor ezzel nem a papíripar létét tagadom általában. Egy érzelmesebb példa: „katorga” (a cári időkből származó orosz szó száműzetésben végzett kényszermunkát jelent) sem volt Magyarországon: hogy azt magyar rabok végezhessék, több százezer magyart marhavagonokban kellett kiszállítani a Szovjetunióba. Ha azt mondom tehát: „Magyarországon nem volt katorga, nem voltak »zekek«”, akkor nem a katorga intézményének vagy a zekek (kényszermunkatáborok foglyainak) intézményét, azok egykori létezését tagadom általában.
Egyébként hadd tegyem hozzá, holokauszt-ügyben Medgyessy miniszterelnöknek azt a mondását, hogy „az embereket nem a múlt érdekli”. A holokauszt téma önmagában egyébként engem épp annyira érdekel, mint a sajtót általában a holodomor, 7 millió ukrán mesterséges kiéheztetése Sztálin idején. Mivel nem voltam, nem vagyok, és legjobb reményeim szerint nem is leszek rasszista (noha a kísértés óriási), az emberi szenvedés egyformán érdekel. A szememben nincs kivételezettség. Egyformán gazemberség, ha kulákokat, észteket, baskírokat, örményeket, zsidókat, cigányokat, homoszexuálisokat vagy kommunistákat ölnek meg. És az is, ha valaki valakik rovására kisebbíti egy másik csoport kiirtását.
Kendének a feljelentésével persze pechje van. Elkésett egy brosúrával. Ha ezt a válaszát a választások első fordulója előtt írja, a külföldi sajtó boldogan ugrik rá, és terjesztette volna a vádat, ellenőrzés nélkül. Mint ahogy hazudozott a külföldi sajtó Kövér László „antiszemita kijelentéseiről” is, teljesen valótlan mondatokat csempészve szájába. Nem véletlenül nyilatkozta a Brit Helsinki Emberjogi Csoport kurátora, John Laughland az amerikai befektetők napilapjának a következőket (ld. Nemzetközi sajtószemle, június 27): „a kisebbségek kérdését az amerikaiak és európai szövetségeseik eszközként használják ezen országok aláaknázására. Ha egy országon a srófot meg akarják húzni, akkor kisebbségeikért kezdenek aggódni. Ha már az a kormány uralkodik, amelyiket ők akarnak, akkor az aggodalommal ismét felhagynak.” Nyilván Kende is tudja, hogy most, a D–209-es kurzus idején az aggodalommal való felhagyás fázisában élünk.
(Lovas István írásának második része a keddi számunkban lesz olvasható.)