Az undor objektív kategória

Kende – aki mint a televízióban elmondta – a nyolcvanas években még azt vallotta, Magyarországon 1956-ban ellenforradalom volt, legszívesebben, talán nosztalgiából, ismét bevezetné a szólásszabadságnak azt a formáját, amely csak az olyan lényekre vonatkozik, mint ő, Horn és Medgyessy. Arra viszont figyelmeztetem Kendét és a jogalkotókat: ha Magyarországon valaha is büntetendő cselekménnyé kívánják tenni az antiszemitizmust vagy a holokauszttagadást, vagyis ha ezeket olyan súlyú cselekményeknek tekintik, amelyekért börtönbe lehet zárni valakit, akkor, per extensionem, ezek hamis vádjáért éppen úgy börtönbe kell tudni zárni az olyanokat, akik Kende módjára a hamisvád-gyártás itteni, büntetlen iparosai. Az Egyesült Államokban, a volt kommunisták – és a fiatalkorú bűnözők kivégzésének – új Mekkájában ugyan nem zárják börtönbe a szólásszabadság gyakorlóit (még a holokausztrelativizálókat sem, vagy azokat sem, akik szerint a föld lapos), mert egy klasszikusan liberális alapú államnak a hülyeséget beszélők számára is teljes szabadságot kell biztosítania, de azt Kendééknek tudniuk kell, hogy ott az antiszemitizmus hamis vádjáért igen komoly büntetés jár. Úgy kéne tudniuk, mint ahogy ezt a Rágalmazásellenes Liga is tudja, amely sorozatosan fizet ki iszonyatosan súlyos pénzbüntetéseket az ügyben hozott jogerős ítéletek nyomán.
Most pedig általában a két oldal közötti dialógusról. Mintegy nyolc évvel ezelőtt e lapban is megjelent, hogy amikor Szerdahelyi Szabolcs, a Deport ’56 és az APÜSZ elnöke – kérésemre – vitára invitálta a médiaháború két oldalán álló, négy-négy főből álló csapatot, végigkérdezett mindenkit az ábécérendben Aczéltól Ungváriig, de a párbeszédre szóló meghívásra egyöntetűen elutasító volt a válasz. Azóta nagyon sokszor tettem egyoldalú lépéseket a párbeszéd előmozdítása érdekében, amely párbeszéd más országokban – ahol egyetlen oldal sem tekinti magát az igazság kiválasztott birtokosának – teljesen szokványos. Seres Lászlót (a D–209-es ügynöklap, a Népszabadság vezércikkíróját és több, támogatott lap szerkesztőjét) például évekkel ezelőtt meghívtam egy jobboldali fórumra vitapartnernek. A fórum a jelenlévők szerint nagyon jól sikerült, de Seres a párbeszédre szóló invitálást nem viszonozta saját fórumain. A Magyar Narancshoz (e Soros pénzelte laphoz) szegődött, volt Szabad Európa rádiós, balliberális kollégáimnak nemegyszer tettem ajánlatot arra, hogy kölcsönösen publikáljanak a Demokratával egymás írásaiból. Eredménytelenül.
A Vasárnapi Újság is közvetítette, amikor egy ma is marxista filozófussal és becsületes emberrel, Kemény Csabával a Villányi úton folytattunk párbeszédet, majd nem is olyan régen magáról a dialógusnak a szükségességéről tartottunk vitát a MOM művelődési házban. Tettem mindezen kísérleteket annak ellenére, hogy Aczéltól Várkonyiig eme újságírók szakmai múltja különös undorral tölt el azért, mert – akárcsak Kende – a kommunista diktatúrát támogatták, és abból a diktatúrából éltek fényesen. A rendszerváltás után sem szakítottak a „hálózattal”, vagyis azokkal az emberekkel, akik az egypártrendszer után a korábbi ugyanolyan szolgai módon támogatják a korábbi elnyomó rendszer neoliberálissá vedlett képviselőit. De legalább képesek intellektuális vitára, még ha cinkelt kártyával játszanak is. Kende viszont alkalmatlan az intellektuális vitára. Kende olyan ember, mint egy gonosz AIDS-es, vagy mint egy hozzá a hasonlóan rosszlelkű, fertőző fekélyekkel borított ember, aki naponta tükörbe nézve megriad önmagától, mert tudja, hogy gyógyíthatatlanul visszataszító, és állapota feltartóztathatatlanul romlik. Úgy gondolja, csak úgy tudja elviselhetővé tenni önmaga számára is elviselhetetlen létét, ha másokat is megfertőz érintésével. A filozófiája ugyanis: ha a világ szemében magát kissé vonzóbbá akarja varázsolni, másokat is magához hasonlóvá kell tennie, mert taszító volta úgy már nem olyan feltűnő. Kende esetében persze népszerű ellenfelei általa történő tapintása még pénzt és ismertséget is hoz (sőt, nyilván az itt, ma megjelent cikkért is megkapja a honoráriumot) – például egy olyan párttól, amelynek kormányzati formációját a D–209-es ügynök vezeti. Magyarán: Kende azt hiszi, ha a Tóth Ilonkáról vagy Orbán Viktorról másokban kialakult képet egy picit saját tükörképére formálja, jobban elvegyülhet a mindent bevonó sárban, és nem undorodnak tőle olyannyira és oly sokan, mint most. Ez az undor szinte tapintható volt a legutóbbi ünnepi könyvhéten, ahogyan ön- és közgyűlölete társaságán kívül ott ült egyedül. De Kende téved. Az undor objektív kategória. Mármint polgári körökben. Két csótány nem tesz egyet kevésbé visszataszítóvá. Vagyis nem relativizálható, még ha a relativizálást maga a szubjektum hajtja is végre.
A Sajtóklub. Amikor felkértek indítására, megkértem az ATV vezetőit, kérdezzék meg a balliberális oldalt, hogy van-e két újságírójuk, aki két jobboldali újságíróval vitázna hetente. Az elutasítás egyöntetű volt. Így azután négy olyan újságíró ül le beszélgetni pénteken, akiket ideológiájuk a konzervatív oldalhoz köt. Szemben a hétfői sajtómunkásokkal, akik meg sem próbálták, hogy legalább egyetlen, velük egyet nem értőt kérjenek fel részvételre. Mellékesen: ma, a posztkommunisták győzelme után nem is engednék be egyetlen balliberálist sem műsorunkba, hiszen lassan az egész honi sajtópalettán a D–209 közszolgálati kiszorítósdi akciói miatt mi maradunk egyedül azok, akiktől a nézők megtudhatnak olyan információkat, amelyeket a másik oldal mélyen szeretne elhallgatni.
Ami Kende „intellektuális csatára” hívását illeti, Kende ismét seftel emlékei szándékosan öszszekuszált maradványaival. A valóság ugyanis más. „Találkozásunknak” ez volt a története: Gyárfás Tamás megkérdezte, van-e kedvem a Nap-keltében beszélni arról, mit gondolok, miért vezeti az eladási listát a K. O. című könyvem, és hogy Kende Péter ugyanabban az adásban arról beszélne, mit gondol, miért az ő könyve a második helyezett. Azt mondtam, nem értem a koncepciót, hiszen például Esterházyt és Moldovát sem együtt hívja oda, és hogy nekem Kendéhez az égvilágon semmi közöm. Nem, mondta, az szenzáció lesz, hogy két ilyen eltérő könyv szerzője ott ül egyszerre a stúdióban. Miután Gyárfás hozzám mindig kedves volt, igent mondtam. Kendét két napig győzködte, mire eljött. Ez engem nem igazán érdekelt, de Gyárfás elmondta.
A külön-külön kérdezés helyett ezzel szemben a Szauna díszleteibe ültettek bennünket, hogy egymással vitázzunk. Lehet ellenőrizni: én azonnal leszögeztem, hogy nem erről volt szó. Ha Gyárfás megmondta volna, hogy Kendével kell beszélgetnem, és ha az ajánlatot elfogadom, nyilván elolvasom a könyvét. Erre minden erőfeszítésem ellenére még máig sem voltam képes – néhány oldal kivételével, amelyek megerősítették a másoktól hallottak alapján kialakított képet: ez a szellemtelen gyalázkodás bepiszkoló unalmát mutatja és undort kelt. Az sem tetszett túlzottan, hogy Gyárfásék az adás ismétléseit csonkítva adták le. Gyárfás Tamás később azt mondta, technikai jellegű véletlen volt. Elhiszem neki.
Ha Kende úgy érzi, szereplése után visszavágóra lenne szüksége, ezzel az égő érzéssel lesz kénytelen meghalni. Engem már az is megviszolyogtat, hogy itt kellett találkoznom vele.
*
Utóirat: A szeptemberi tanítási évadra készülve legújabb olvasmányom az amerikai önkiszolgálók kasszáinál kapható bulvárlapokról szóló szakkönyv. Főcíme: A megundorodott sebész belehány betege belsejébe (Grossed-out Surgeon Vomits Inside Patient!). Kende az orvosi műhibákról írt korábbi könyvében Magyarország szakterületének legnagyobb sebészére kente veleje rágalmát – nyilván, mert a sebész politikailag a Kendével átellenes oldalon áll. Az ügyet mostanában tárgyalja a fellebbviteli bíróság, miután Kende veszített és fellebbezett. E sebész azonban egy olyan szent ember, hogy ha Kende valamilyen ok miatt mégis az ő asztalára feküdne, nem úgy operálná, mint az amerikai bulvársajtóból az említett könyv fedlapjára átemelt sebész. A jobboldalon vannak ilyen emberek. A gesztusok… Pokorni mond le Medgyessy helyett… Antallék tétlenül nézték a taxisblokádot a törvények betartatása helyett… Isteni gondviselés azonban, hogy hoszszú távon a Kendék égnek.