Stasi-újságírók Magyarországon

Egy disznót két okból nem érdemes énekelni tanítani: 1. Úgysem tanul meg. 2. Még meg is sértődik a folyamat során. (Texasi közmondás)

E cikk természetesen nem akar disznókat énekelni tanítani. Ugyanakkor sokakat megdöbbentett a helyi liberális értelmiség reagálása a nyugati, civilizált világban ismeretlen brutalitású rendőrattakra a július 4-i tüntetések idején.
Aki eddig nem tudta volna: ilyen értelmisége a mai világban máshol vagy virtigli fasisztáknak vagy kommunistáknak van. Nálunk az MSZP-nek és az SZDSZ-nek. Az, hogy a Soros-támogatást élvező emberjogi szervezetek némák maradtak az újságírók és a rendőrséget fenntartó adófizetők véresre verésében, még hagyján. Nyilván megérezték, mit élvez szponzoruk a lelke legmélyén. Ezt is tudtuk persze eddig. Az azonban, hogy a rendőrséget újságírók „túl engedékenynek”, „túl puhának” tartották, az felkavarta azokat, akik elfelejtették, miként reagált ugyanez az „elit” a Horn-kormány idején lezajlott Metész-tüntetés után, amikor Pongrátz Gergely vére festette pirosra ismét a pesti aszfaltot.
Amikor A Hét július 14-i adásában az ügyben megszólaltatott MÚOSZ-vezér, Wisinger István a rendőrséggel kapcsolatban emlegetett „atrocitások” szót nehezményezte, de nem azt, hogy a rendőrök kollégái fejét verték be vagy teperték le őket, akiket eme bolsevik gyökerű újságíró-szövetségnek illett volna megvédenie, óhatatlanul a múlt penészes levegője sípolt ki a szájából. Amikor Dési János, a Népszava és a Szombat szerkesztője, azt írja (Népszava, július 12): „… verekedni csúnya dolog. Másrészt akadnak szomorú pillanatok, amikor – őszinte fájdalom – elkerülhetetlen némi svédtorna jellegű testmozgás”, nem kevesen e meztelen galádság jelentkezése láttán nehezen tudták visszafogni magukban az undor elemi feltörését.
Érdemes eljátszani egy pillanatra azzal a gondolattal, vajon ha ma ismét ávós világ lenne Magyarországon, Wisinger, Dési vagy a műsoraiban a rendőrattakra nyáladzó Juszt László, az emberjogi sértésekre oly érzékeny, de most terrort követelő és az áldozatokat oly élvezettel meghurcolni kívánó Demszky főpolgármester nem ugyanúgy a vérontóknak drukkolna-e, őket még nagyobb kegyetlenségre ösztökélné-e ugyanúgy, mint szellemi elődjük, Vásárhelyi Miklós, aki a Népszabadság elődjében követelt még következetesebb ávósterrort például Pócspetri ügyében?
A D–209-es barátain és támogatóin kívül kevesen vannak a volt szocialista táboron belül, akik kétlik a régi kommunista világ és főként titkosszolgálataik összehangoltságát. A prágai módszerek csupán nüansznyit különböztek a bukarestiektől vagy a tallinniak a budapestiektől. Éppen ezért érdemes megvizsgálni itteni újságíróinknak az elmúlt tizenkét évben követett taktikáját és feltenni a kérdést: vajon nem folytatják-e demokratikus köntöst öltve a régi módszereket? Akár tudatosan, akár öntudatlanul, ellesve „modellként” tisztelt ávós-újságíró tanítómestereiktől?
Nézzük meg tehát a volt kommunista Németország, az NDK titkosrendőrségének, a Stasinak az 1/76-os irányvonalát, amely Az operatív folyamatok fejlesztéséről és feldolgozásáról címet kapta. Hiszen a Berlinben előkerült anyag nyilvánvalóan kötelező olvasmány volt nálunk is – csupán helyi változata még nem került elő.
Ennek az irányvonalnak a 2.6.2.-es szakaszában (47–48. oldal) ezt olvashatjuk (a Stasi helyett is bocsánat a fogalmazás bikkfanyelvéért):

„A rendszert bíráló személyek és csoportok szétbomlasztására alkalmazandó, bevált módszerek:
– a személyek hírnevének, az őket körülvevő tisztelet és presztízs módszeres diszkreditálása igaz, ellenőrizhető és diszkreditáló, valamint nem igaz, de hihető, nem cáfolható és így diszkreditáló adatok, információk egymással összemosott, módszeres feltálalása;
– szakmai és társadalmi kudarcok módszeres megszervezése az egyes személyek önbizalmának aláásására;
– csoportok, csoportosulások vagy szervezetek bizonyos személyeiről híresztelések célzott terjesztése;
– meggyőződések céltudatos aláásása adott példaképekkel és ideálokkal kapcsolatban;
– csoportokon, csoportosulásokon vagy szervezeteken belül bizalmatlanság és kölcsönös gyanakvás ébresztése;
– csoportokon, csoportosulásokon és szervezeteken belül versengés létrehozása, kihasználása és erősítése az egyes tagok személyes gyengeségeinek célzott kihasználásával.
Ezeket az eszközöket és módszereket a mindenkori folyamat konkrét feltételeihez kell alkotóan és differenciáltan alkalmazni, kiépíteni és továbbfejleszteni.”

A nap alatt valóban nem sok új van. A texasi fejekben éppoly realizmus uralkodik, mint egykor a Stasinál. Mindkét helyen a disznókat a disznóknak megfelelő foglalkozásra korlátozták. Csak nálunk vannak még, akiknek a rendszerváltás óta illúziói vannak az énektanítás univerzálissá tételéről. Ideje lenne leszámolni az illúziókkal, és levonni a következtetéseket.