Boszorkány, kan ördög, Garabonciás Deák nincs, édes Atyámfia, nem is volt soha, nem is lesz e világban. Azok, akik a régibb időkben magukat boszorkányoknak lenni megvallották, részint féleszű, részint gyermekségektől fogva a boszorkányokról való mesékkel megvesztegetett agyvelejű emberek voltak… – írja 1794-ben közreadott könyvében Almási Szalai János bánhorváti prédikátor. Feltűnő az orátori hevület, amivel ágál, érvel, amiből arra lehet következtetnünk: volt miért s mi ellen hadakoznia, s hogy hívei táborában igencsak elevenen élt még a boszorkány-, ördög- és garabonciáshit. Nem első és nem utolsó ez a harsány prédikátor, aki e kérdéssel szembekerül.
Pápai Páriz Imre, a nagyenyedi orvostudor Pápai Páriz Ferenc (1649–1716) leszármazottja Keskeny út címmel ad ki könyvet 1719-ben a boszorkányokról és varázslókról, bemutatva „az incselkedő ördög istentelenségét”, aki a varázslók különféle nemeit bujtogatja: egyik viaszból, másik ember körméből, a harmadik a madarak beléből jósol. Csuzy Zsigmond pálos szerzetes pedig 1724-ben ezt írja Evangeliomi Trombita című munkájában a karácsonyi népi ünnepekre utalva: „Bűbályosok, akik ezekben a szent napokban sokféleképpen babonáskodnak. S hogyan is reménylhetik az ilyetén varázslók üdvességes feltámadásokat? Holott még azok is utálatossak az Úr előtt és kitörli az élet könyvéből, akik nézetnek vagy csak kérdezősködnek is tanácskozva az ilyenektől: mert azok által az ördöggel szövetkezvén, néki hajtanak térdet-fejet mint az Izrael fiai Báalnak…”
Almási Szalai János először megbírálja a mindenféle „kalendáriombeli regulákat”, amelyek szerint a „hónapnak bizonyos résziben kell plántálni, veteményezni”. Aztán sorolja a többi balhiedelmet, miszerint ha a gyereket naplemente után fürdetik, zavart lesz az álma, ha tehénfejéskor a kútból vizet mernek, elapad a tej stb. Aztán a „különféle jelekből, dolgokból való jövendöléseket” veszi górcső alá, végül „az emberek felől való babonás vélekedéseket”. Itt tér rá a boszorkányok, kísértetek, „rontások, kötések és megnyomások” taglalására. Szól a „tüzes emberről”, megjegyezve: az éjszakai mocsári tüzek „nem egyebek, hanem a földből, holt testekből, dögökből kijött büdösköves, salétromos gőzölgések, a levegőbe összevegyült párázatok meggyulladása, közel a földszínéhez”.
Végül a kísértetek felett tart szemlét, mint generális a felsorakoztatott bakákon, arra a bölcs konklúzióra jutva, hogy olyan emberek hisznek csak ezekben, „akiknek agyvelejük tele van az efelől való haszontalan képzelődésekkel, mégpedig ezek is csak éjszaka mondják, hogy láttak kísértetet, amidőn a szemek igen könnyen csalhatnak. Nincs Atyámfiai, nem is lehet ilyen éjszaka járó kísértet. Mert ha volna, az vagy a magát felakasztott, vagy másképpen magukat megölt embereknek lelkükből lenne, némelyeknek vélekedése szerint. Vagy az ördög látható testébe öltözve játszódna az emberekkel…” Azon némiképp eltűnődik a szerző, hogy Krisztus korában – miként a Biblia is írja – sok ördöngös, nyavalyatörős és más furcsa szerzet élt a földön. Hozzáteszi: amikor Isten fia felment a mennybe, „megszűnt ezen nyavalya is e földön”.
Almási Szalai szerint az a legfőbb baj, hogy a keresztények is bizonytalanok a kísérteteket, kan ördögöket, boszorkányokat illetően. Ami pedig a fellegek közt sárkánygyíkot nyergelő garabonciásokban hívőket illeti, akik „szeles jégesőt, záporesőt bocsátanak a falu mezejére”, azoknak tudniuk illene, hogy a „felhők egyedül Isten szekerei”.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
