Integráció és nemzetállamok

Elöljáróban nyugodtan megállapíthatjuk, hogy az európai integrációs folyamatok nem sodorták válságba a nemzetállamokat, ugyanakkor tény, hogy a nemzetállamok léte sem bénította meg az integrációs folyamatokat. Természetesnek tekinthető tehát, hogy a mostanra kialakult bonyolult helyzetben több a megválaszolandó kérdés, mint a kínálkozó felelet. Mint általában, a történések most sem igazodtak a dogmákhoz.
Napjainkra világossá vált az, hogy az EU nem lesz európai szövetségi állam. Nem alakul ki az USA mintájára elképzelt „Európai Egyesült Államok”. Vajon az eljövendő EU egyáltalán „állam” lesz-e majd?
Az „állam” szót nem mindenki használja ugyanabban az értelemben, de politikusok alkalmanként használják e szót oly módon is, hogy az még az Európai Közösségre is ráillik. Ugyanakkor egyet kell értenünk az újkori európai állambölcselet és államjogfejlődés által áthagyományozott állam fogalommal is. E fogalom alapján pedig az egyesült Európát nem nevezhetjük „államnak”, mert intézményeiből olyan sajátosságok hiányoznak, amelyek a hagyományos államtanban az állam fogalmának lényegi elemei. Így például a belső béke biztosítása – a nemzeti határok között – a tagállamok feladata marad, ugyanígy a külpolitikai, illetve védelmi feladatok túlnyomó többsége is az államok hatáskörébe fog tartozni. Az európai középállamok persze nem korlátlanul szuverének a védelmi politika terén, azonban ezt a hiányosságot a NATO pótolja, aminek következtében az európai tagállamok katonai biztonságuk terén az Egyesült Államokra vannak utalva. A korlátlan szuverenitással rendelkező államok jellemzője az állampolgárság szabályozásának kompetenciája. Ezzel szemben az EU ilyen jogosítvánnyal nem rendelkezik.
Lehetne még hosszan sorolni azokat a jellegzetességeket, amelyek a hagyományos államfogalom alapján az állam lényegéhez tartoznak, s amelyeket az EU nélkülöz, de talán mindezeknél fontosabb az a megállapítás, hogy az Európai Unióra egyetlen hagyományos államforma sem illik rá. Nem köztársaság, mivel legitimációját nem valamiféle európai államot alkotó nép akaratából vezeti le, hanem a tagállamok közös akaratából. Nem szövetségi állam, de nem is államszövetség, hiszen a történelmi példákból ismert államszövetségek katonai-védelmi célból alakultak. Az EU monarchia sem lesz, ha egyes tagállamai monarchikus államformával rendelkeznek is.
A leendő EU államjogilag még egyáltalán nem definiált, korábban soha nem létezett képződmény. Ám azt meg kell jegyeznünk, hogy az európai intézmények nem pusztán pragmatikus követelmények nyomásának engedve formálódnak, hanem jelentős mértékben a politikai közösségek hatalmi berendezkedéséről alkotott hagyományos elképzeléseket követve alakultak/alakulnak ki.
Az egyesült Európának az állam analógiája szerint való elgondolása mégis kézenfekvő, és nem csak elméletben. Ennek hatása gyakorlati téren is nyilvánvaló: legjobb példája az Európai Parlament intézménye. Képviselői rendszerint annak elégtelen hatáskörére panaszkodnak s a strasbourgi parlament hatáskörét az európai nemzetállamok parlamentjeinek hatáskörével vetik egybe. A demokratikus alkotmányos államokban a parlament a népszuverenitást képviseli, törvényhozó hatásköre a népszuverenitást valósítja meg. A parlament még ott is a népakarat által legitimált demokratikus jogállam központi szerve, ahol a föderális szerveződés folytán megjelenik a tartományi kamarák együttműködése. A parlament maga az intézményileg képviselt népszuverenitás, aminek következtében a nem monarchikus és nem elnöki rendszerben a parlament elnöke az állami közösség legfőbb képviselője lehet. Könnyű felismerni azt, hogy a parlament ilyen középponti helyzetének megfelelő intézményt európai szinten nem találunk. A leendő EU nem lesz állam s éppen emiatt a parlament intézménye feloldhatatlan elvi ellentmondásban áll az egyesült Európa kialakuló szerkezetével. Nincs olyan európai államalkotó nép, amelyet az Európai Parlament képviselhetne és nem is valószínű, hogy ilyen nép belátható időn belül kialakulhatna. Nincs kifejezett európai politikai nyilvánosság, nincsenek európai pártok, amelyek az európai politikát illető nemzeti érdekek helyett közvetlenül európai érdekek felé orientálódnának. Nehezen hihető, hogy mindez akármilyen hosszú idő alatt megváltozhat, de azok, akik e tekintetben optimisták, az Európai Parlamentet (EP) úgy tekintik, mint ami olyan valóság megszületése körül bábáskodik, amely valóság tulajdonképpen az EP előfeltétele kellene, hogy legyen – tudniillik az európai népről van szó, amely a maga szuverén akaratát az európai politikai nyilvánosságon és európai pártok működésén keresztül fejti ki.
Az Európai Uniónak nincs olyan átfogó hatásköre, mint a nemzetállamoknak. Mellette több, más, nagy befolyással rendelkező transznacionális szervezet is létezik, mint az ENSZ, a NATO, a GATT, a WTO vagy a Világbank. Ezekben a szervezetekben a nemzeti érdekek kizárólagos képviselői a nemzetállamok. A nemzetállamok – alávetvén magukat az adott szupranacionális szervezetnek – veszítenek ugyan kompetenciájukból egy-egy részterületet illetően és elfogadják, hogy e szervezetekben az egyes nemzeti preferenciákkal ellentétes többségi döntések születhetnek, mégis ők képviselik a demokratikus módon legitimált nemzeti érdekeket. Mindenekelőtt ők alakítják a társadalmak legfontosabb kollektív integrációs folyamatait, kollektív önképét és meghatározzák az elosztási viszonyokat, a közösség politikai, gazdasági, szociális teljesítményeinek, illetőleg deficitjeinek beszámítását. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a kollektív identitás kialakulása számára az EU nem nyújt végső vonatkozási pontot. A nemzetek fölötti szervezetek között ugyan tartós jelentőségre tett szert, a nemzetállam funkcióját nem helyettesíti.
Köztudott, hogy a posztkommunista térség országaiban csak egy évtizede működnek ismét a polgári demokrácia, a jogállam és a piacgazdaság intézményei. Miután ezen intézmények társadalmi legitimációjának megteremtéséhez valódi nyilvánosságra és hosszabb időre van szükség, könnyű belátni, hogy ennyi idő után, a nehéz körülmények között viszonylag egyszerű feladat a legitimációs válság előidézése. A krízis a helyzet jellegéből adódóan mindig a posztkommunista erőket szolgálja. További probléma, hogy az itteni nemzetállamok csak egy évtizede állíthatták helyre szuverenitásukat, ezért sok helyen szükségszerűen megkésett és kissé avíttnak tűnő küzdelem folyik a nemzeti kontinuitás szükséges helyreállításáért.
Végül is mi az, amire a fent leírt problémahalmazból és a kirajzolódó tendenciákból egyértelműen következtethetünk? Bármekkora csalódást jelentsen is ez a magyar balliberális értelmiség egy jelentős része számára, mint már utaltunk rá, az EU soha nem lesz jellegtelen transznacionális szervezet, amelyik lényegében nemzeti és kulturális identitását vesztett polgárok sokaságából áll. Nem lesz nemzetek feletti „Európai Ember”, nem lesz közös európai nyelv – és remélhetőleg nem lesz európai egyenkultúra sem. Szinte biztosak lehetünk benne, hogy az Európai Unió nem lesz más, mint az európai nemzetállamok józan, sok kompromisszumon nyugvó érdekszövetsége. Már csak ezért is érdemes európaiként Magyarországon magyarnak maradni.
Fenti tanulmány teljes terjedelmében
az Álmaink állama (Századvég, 2002.) című kötetben olvasható