Kijev és Varsó Lemberg csapdájában

Lembergben immár évek óta halasztódik a lengyel katonai sírkert felavatása, jóllehet Kijev minden tőle telhetőt elkövet azért, hogy a két államfő jelenlétében tervezett ünnepséget – Varsó elvárásainak messzemenő figyelembevételével – mielőbb megtartsák. Az ukrán diplomácia ugyanis egyáltalán nem titkolja: az ország érdekei ma mindenekelőtt azt kívánják, hogy minél inkább kedvében járjon legnagyobb nyugati szomszédjának.

-KITEKINTŐ-
Csakhogy a lembergi városi tanács – hasonlóan az oroszországi Voronyezs város képviselő-testületéhez a rudkinói magyar katonai sírkert felavatásának ügyében – merőben másképpen látja a dolgokat. Nem tiltja ugyan a lengyel címerre utalóan a Sasok temetőjének nevezett emlékhely felavatását, ám arra szólította fel Kijevet, hogy a kérdésben ne hozzon elhamarkodott, a lembergi városatyákkal nem egyeztetett döntéseket. Az egyeztetés azonban a nyári szabadságolások miatt legfeljebb valamikor már csak az ősz folyamán történhet meg.
Ukrajna európai integrálódásának egyik legelkötelezettebb híve és támogatója Lengyelország, ennek ellenére a két ország viszonya egyáltalán nem tekinthető felhőtlennek. Leonyid Kucsma ukrán és Aleksander Kwasniewski lengyel államfő „nagyon jónak” minősített személyes barátsága mellett ugyanis sok kívánnivalót hagy maga után a meglehetősen gyengének mondható gazdasági együttműködés, míg a közvetlen emberi kapcsolatok – enyhén fogalmazva – már-már szinte minősíthetetlenek. Újabban például a lembergi licsakovei temetőben lévő lengyel emlékhely megnyitása körül támadt ellentétek gerjesztik az indulatokat a határ mindkét oldalán, ami nem hagyhatta érintetlenül a két államfő személyes viszonyát sem.
A lengyel állam pénzén felújított temető az 1918–1920-as években a Lembergért vívott harcok lengyel áldozatainak – katonáknak és civileknek, köztük nőknek és gyerekeknek – állít emléket. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásával a Lembergből kivonuló hatalom a lengyelek kezébe akarta átadni a várost, csakhogy az ott állomásozó, a korábbi osztrák hadsereg kötelékébe tartozó ukrán szicsgárdisták lövészezrede ezt megakadályozta. A városban élő lengyelek azonban Lemberg védelmére keltek. A három hétig tartó utcai harcokban mintegy ezerkétszáz lengyel esett el, közöttük a legfiatalabb, Janek Dufrat éppen csak betöltötte a tizenkét évet. Ezt követően 1939-ig még további kilencszáz lengyel katonát temettek itt el.
Ám ugyanitt – közvetlenül a lengyel temető szomszédságában – talált magának örök békességet az a mintegy kilencszáz ukrán katona is, akik a lengyelekkel vívott harcokban estek el. A szovjet rendszer alatt minden elkövettek – 1971 augusztusában például még tankokat is bevetettek –, hogy megsemmisítsék a temetőt, nem kímélve a lengyel részben 1921–1939 között felépített pompás pantheont sem.
A nyolcvanas évek végétől kezdődően azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Semmissé váltak azok az ideológiai akadályok, amelyek korábban csaknem a temető teljes felszámolásához vezettek. Nyilvánvalóvá lett azonban az is, hogy a lengyel temető nem épülhet újjá eredeti mivoltában, mivel a lembergiek minden erre irányuló törekvést nemzeti önérzetük sárba tiprásaként fogtak fel. Például 1998-ban már egészen addig fajultak az ellentétek, hogy a városban heteken át szinte naponta követték egymást a helyreállítás betiltását követelő megmozdulások. Varsó azonban rugalmasnak bizonyult. Rövid idő alatt elkészültek a felújítás új tervei, és azok alapján helyreállították a temetőt is. Ezt követően a múlt év decemberében a két államfő abban is megegyezett, hogy egy újabb munkatalálkozójukon az idei esztendő májusában megnyitják az emlékhelyet. Ezzel együtt megállapodás született néhány szimbólum felállításának és a temető központjában elhelyezendő felirat szövegének a kérdésében is: „Azoknak az ismeretlen lengyel katonáknak, akik az 1918–1920-as években hősi halált haltak Lengyelországért.”
A megnyitás előtt néhány nappal azonban a lembergi városi tanács úgy döntött, hogy a szövegből ki kell hagyni a „hősi” kifejezést, mivel az – fogalmaztak a városatyák – a „második világháború előtt Galícia fölötti fennhatóságot gyakorló Varsó revánstörekvéseit fejezi ki”. A döntés természetszerűen nagy visszhangot váltott ki a határ mindkét oldalán. Leonyid Kucsma sajnálatát fejezte ki a történtek miatt, a külügyminisztérium pedig azokat a politikai erőket és társadalmi személyiségeket tette felelőssé a kialakult helyzetért, amelyek, illetve akik figyelmen kívül hagyják az összállami érdekeket. A történtek igazi áldozata azonban kétségkívül a lengyel államfő volt, akinek ukrán kollégája legalább háromszor ígérte meg, hogy az emlékhelyet megnyitják. Első nyilatkozatában Kwasniewski mélységes csalódásának és kiábrándultságának adott hangot, hangsúlyozva, hogy a Varsó és Kijev közötti előzetes megállapodás megszegése semmiképpen nem tesz jó szolgálatot a két ország egymáshoz való közeledése és partneri kapcsolata erősödése ügyének, és azonnal lemondta az éppen esedékes találkozóját ukrán kollégájával. A Gazeta Wyborcza szemleírója szerint a történtek a lengyelek számára sértőek és igazságtalanok, az ukránok számára viszont egyenesen politikai öngyilkossággal érnek fel. A két ország kapcsolatainak esetleges elhidegülése ugyanis mindenekelőtt Ukrajna számára jelentene hátrányt, hiszen elvesztené legőszintébb és leghívebb nyugati szomszédjának támogatását az európai úton.