Amerika új imperializmusa

Úgy tűnik, az Egyesült Államok már eldöntötte, hogy támadást indít Irak ellen. A világ legtöbb országában nem nagyon örülnek mindennek, hiszen úgy vélik, erre leginkább Bushnak és csapatának, illetve az amerikai gazdaságnak van szüksége, ráadásul nincs bizonyíték Bagdad és az al-Kaida – Washington által az utóbbi időben oly sokat hangoztatott – együttműködésére sem. Nem egyértelmű az esetleges akció támogatottsága az amerikai társadalomban, de viták vannak a politikai elitben is. Immár nyílt vita folyik a kérdésben a kormányzati körökben is. Az óvatos Powell külügyminiszter nem indítaná meg a hadjáratot nemzetközi támogatás nélkül, míg a „héja” Rumsfeld védelmi miniszter senkivel sem törődve támadna.

Még mindig kételkednek egy tervezett Irak-ellenes háború szükségességében – a Bush-adminisztráció minden próbálkozása ellenére – az amerikai politikai körök, beleértve az elnök barátait is. Néhány nappal ezelőtt Dick Cheney alelnök előterjesztette a kormány érveit arról, hogy Szaddám Huszeinnel végezni kell, mielőtt kifejleszti saját atombombáját, ennek ellenére ő sem tudott még mindenkit meggyőzni arról, hogy egy gyors katonai beavatkozás lenne az egyetlen út a bagdadi rezsim megdöntésére.
A beavatkozás ellenzői arra utalnak, hogy egy invázió – amire az irakiak fel vannak készülve – amerikai katonák ezreinek életébe kerülhet, amit a közvélemény és a kongresszus szeretne elkerülni. Ebben a pillanatban úgy látszik, hogy az akciót Amerikának korábbi szövetségesei nélkül kellene lefolytatnia. Ez nem az, amire az amerikaiak többsége fel van készülve, és ha a beavatkozás várható gazdasági következményeit nézik, legtöbben inkább elhalasztanák a döntést, amíg egy jobb, biztosabb alkalom adódik a győzelemre.
Ez nem jelenti azt, hogy az amerikai közvélemény ne támogatná a kormányt és személyesen Bush elnököt abban, hogy a Szaddám-féle diktatórikus rezsimet megdöntse. Ugyanakkor a közel-keleti helyzetről a médiát naponta elárasztó félrevezető hírek megnehezítik az átlagember számára a tisztánlátást. A bizonytalanság az, ami az amerikaiakat ma leginkább nyugtalanítja.
Nyugtalanító az is, hogy az Egyesült Államok megkérdőjelezi Szaúd-Arábia megbízhatóságát a terrorizmus elleni harcban, hiszen ez a tény eleve költségessé teszi egy Irak-ellenes szövetség kialakulását. Ilyen szövetség hiányában azonban Amerikának egyedül kellene a háború gazdasági terheit viselnie, s ez sokkal kérdésesebbé tenné egy gyors győzelem lehetőségét.
Ezek a kételyek megnehezítik az adminisztráció próbálkozását, hogy teljesen új stratégiai szemléletet fogadtasson el a közvéleménnyel. Ez kiterjesztené a terrorizmus elleni harcot, és katonai beavatkozásokat engedélyezne olyan országokban is, amelyek eddig nem számítottak ellenséges területnek. Eszerint Amerika maga határozná meg, hol számíthat terrorista veszélyre, és egyedül lépne fel ellene a világ bármelyik részén, bizonyos esetekben az illetékes országok engedélye nélkül.
A stratégia és az adminisztráció bírálói szerint „új imperializmus” kifejlődéséről van szó, ami Amerikát a világ csendőrévé tenné. Az új irányvonal veszélyei között említik, hogy az Amerikát elválasztaná európai szövetségeseitől, újabb ellenségeket szerezne neki, főleg a közel-keleti térségben. E politika egyébként az olajtermelő országok ellenállásához vezethet, a világgazdaság ebből következő visszaesése pedig elsősorban az Egyesült Államokra és a nyugat-európai fejlett gazdaságokra ütne vissza.
Kérdés, lehetséges-e elkerülni egy ilyen „új imperializmus” kifejlődését, amikor ma az Egyesült Államok a világ legnagyobb gazdasági és egyetlen katonai hatalma. Washington nyilvánvalóan érzi az ebben rejlő veszélyeket, és próbálja javítani Amerika külföldi imázsát. Ennek sikere azonban attól függ, mennyire képes a terrorizmust legyűrni anélkül, hogy szövetségesek nélkül végrehajtott akcióival ne egy öntelt, fennhéjázó hatalom benyomását keltsék a világ többi részében.
<iyA szerző amerikai külügyi szakértő