A déli határkerítés az a 175 kilométer hosszú szögesdrótrendszer, amelynek megépítéséről éppen tíz esztendeje döntött a magyar kormány, amikor a migránsok már százezrével özönlöttek Nyugatra; oda, ahol elhitették a lakossággal, hogy a bevándorlás valójában az ő érdeküket szolgálja. Virágeső várta a jövevényeket, akik aztán az évek során szilánkosra aprították a nagyvárosok peremkerületeit. A bevándorlók egyik fő útvonala éppen Magyarországon keresztül vezetett – illetve vezetett volna, ha nem épül meg a drótkerítés. Emlékszem, a magyar ellenzék még a nyugatiaknál is harsányabban hördült fel az orbáni ötleten: micsoda ázsiai tempó az ilyen! Hogyan is szólt az Amnesty International Magyarország aljas lózungja? „Magyarország tartsa tiszteletben az Európába érkező migránsok jogait, nyújtson számukra hatásos védelmet területükön, vállaljon szolidaritást!”
Aztán miért vállalnánk szolidaritást azokkal a gyarmatosításban dúsgazdaggá lett az országokkal, amelyeknek kifosztott alattvalói földönfutóként keresik az új hazát?
A haszonban nem, csak a bajban osztozzunk, ugye? A múltban megtollasodott rablóhatalmak most egész Európát magukkal rántanák. Már ahhoz vastag bőr kellett, hogy míg eleink évszázadokon át végvárak ormain védték tatártól, töröktől, muszkától Európa nyugati felét, a most szolidaritásért kalapozó Nyugat véres területszerzéssel múlatta a szabadidejét.
Mi sosem voltunk gyarmattartók – kifosztott, megszállt és lesajnált ország annál inkább.
Hogy mit kaptunk a vérünkért cserébe? Egy megcsonkított hazát. Trianont.
Nem, nem, soha!
