A magyar futballdrukker előbb-utóbb szembetalálja magát az Aranycsapat, a diadalmas, zseniális és mégis bánatos nemzeti tizenegy emlékével. Fölemelő és gyötrelmes örökség.

Sokáig merengtem, ki az, akinek a személye áthidalja ezeket az ellentmondásos évtizedeket, akire mindenkor jó szívvel emlékezünk. Talán éppen a ma húsz esztendeje eltávozott Baróti Lajos. Igen. Ez a szelíd, kivételes ember, aki szövetségi kapitányként 117-szer irányította a nemzeti csapatot (hatvankétszer győzelemre), igazi focit varázsolt a pályákra, szemrevalót, korszerűt és mégis békebelit. Ma is hallom, ahogy a győztes meccsek végén a közönség kórusban skandálja: „Lajos bácsi, köszönjük!” Kilencvenkét évet töltött közöttünk, ebből nem keveset futballpályák kispadján, gyepszőnyegén. Játékos-pályafutását Szegeden töltötte. Kétszer volt válogatott, szerepelt a főiskolai vb-aranyérmes csapatában. 1953-tól a Vasas edzője, négy évre rá már mesteredző, sőt a válogatott – a csonkává lett Aranycsapat – szövetségi kapitánya. Jól ismerte a közösségépítés fortélyait. Neki köszönhetjük, hogy 1956 után egy új nagycsapat állt össze. Az 1962-es vébén még a döntőre is esélyünk volt! 1966-ig három világbajnokságra és egy (bronzérmet hozó) Európa-bajnokságra juttatta ki a válogatottat, amely 1964-ben olimpiai aranyat szerzett. Az Újpesti Dózsával háromszor lett bajnok, volt perui szövetségi kapitány, és három éven át sikeresen irányította a portugál Benficát. 1975 és 1978 között újra ő a magyar kapitány, ismét kijutunk a világbajnokságra.

Még kilencvenévesen is ki-kiment a válogatott meccseire. Ha tanácsot kértek tőle, boldogan segített. Most odafentről szorít.