Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a szocialisták példátlan népszerűségén eltűnődve akár gondolataim és érzelmeim legmélyén is lehetséges-e elmarasztalnom a magyar populációt.
Ha az okokat keresem, aligha vigasztalhatom magamat a győzteshez húzás illetlen szokásával, a jelen közvélemény-kutatási eredményei túlmutatnak eme politológiai közhelyen: itt van valami más is, valószínűleg az, hogy az MSZP jobban ért a köz nyelvén politikai vetélytársainál, s tudását, magát a nyelvezetet és a habitust, amely potenciális energiát jelent, jól használja fel. Ez önmagában természetesen nem hordozza a kormányzás különleges képességét, sokkal inkább a hatalom technikájának birtoklását. Pontosabban: a szocialisták megfelelően tudják kezelni és tálalni azokat a politikai kérdéseket és történéseket, amelyek felcsigázzák a népesség érdeklődését. Itt nem a baloldal szellemi vagy erkölcsi fölényéről van szó, nem is létmódjáról, hanem kommunikációs egyeduralmáról és bürokratikus rutinjáról. Felesleges Kádár népéről beszélnünk, hiszen áprilisban ez a nép a mostaninál sokkal kisebb arányban ítélte meg úgy, hogy a szocialisták alkalmasabbak a kormányzásra a polgári erőknél. Az azóta eltelt idő talán a nosztalgiának kedvezett?
Vegyük észre: ilyen rosszul a jobboldal Magyarországon a rendszerváltozás óta még nem állt. Sőt azt kell mondanunk, hogy az úgynevezett baloldal eddig csakis egy megosztott jobboldallal szemben mutathatott fel fölényt, például a 90-es évek derekán. Most, ha összegezzük a polgári-nemzeti pártok erőit a középtől a legszélig, s összevetjük a baloldaléval, azt kell látnunk, hogy megfordult az arány, 60:40 százalék helyett 40:60 százalék. Medgyessy Péter az ellene felsorakoztatott és nyilvánosságra hozott negatív tények ellenére kétségkívül minden elődjénél népszerűbb. Mindezt nehezen lehet a baloldali médiafölénnyel, „csalással”, manipulációval és a populáció ostobaságával magyarázni. Jobb, ha a bornírtságot és az önámítást magunkban keressük.
Az MDF-re kár szót fecsérelni. Ez a párt önnön frusztrációját próbálja folyvást kiheverni, hosszú évek óta arról szól a vita, hogy az értékek (népnemzeti, liberális, kereszténydemokrata, konzervatív) házasságában ki viselje a kalapot. Kalap van bőven, a MIÉP-től a Centrumig. De régi tapasztalat, hogy kalappal nem lehet választást nyerni.
A népesség a következőt látja: a szocialista kormánynak nincsenek botrányai, a D–209-es dobjával a jobboldal nem fogott verebet. Ugyanakkor az MSZP a legvadabb híresztelésekkel elegyítve a tényeket, korrupciós gyanúba keverte a Fideszt, s egy-két esetben a gyanú mögött felsejlik a bizonyosság. Ez a „hátország” számára mély csalódás, már-már tragédia. Miközben a szocialisták a leleplezésben és a vizsgálódásban nem ismernek mértéket és kegyelmet, az általuk teljesen és szakszerűen birtokba vett közszolgálati televízió műsorára tűz minden olyan mélyszocialista filmet (az Egy óra múlva itt vagyok stb.) és egykor sikeres, nyugatról importált játékokat (Frédi és Béni, a két kőkorszaki szaki), amelyek egy „békés, kiegyensúlyozott kor” utáni vágyódást ébresztenek.
Eközben a jobboldal sem a parlamentben, sem a médiában nem talál fogást politikai ellenfelén. Még azt sem lehet mondani, hogy ez az ellenfél síkos, mint az angolna, és kicsúszik minden fogásból, érzésünk inkább az, hogy a Fidesz szónokai és közírói általában árnyékra vetődnek. Tupírozásban csak a baloldal fodrászai sikeresek. A vetődéskényszer, szemben Frédi és Béni mókás békességével, ellenérzést szül. Biztos vagyok benne, hogy a szocialista kormány hamarosan el fog követni több nyilvánvaló hibát, holdudvarát és üzleti köreit előbb-utóbb elragadja a mohóság. Akkor majd lehet ágyúval nem csak verébre lőni. S lehet megfordítani a trendet. A l’art pour l’art radikalizmus most nem sokat ér.
Hogy mikor jön el az ideje felhasználni szárazon tartott puskaporunkat, én nem tudom…