A barátság ára

Rokon fogalmakként jelenik meg a hazai szocialista külpolitikai vízióban a jószomszédi viszony és a megalkuvás. A kormányváltás utáni magyar–román nagy testvéri összeborulásnak íme, itt az első jele: Bukarest egy tollvonással elvágta a régiós terjeszkedésre képes magyar kisberuházók útját. Olyan szigorú belső szabályrendszert léptetett életbe a Nastase-kormány, amelynek képtelenek lesznek megfelelni a hazai vállalkozások. Nem volt tétje ennek a retorziónak, hiszen Bukarest – Medgyessy Péter magyar miniszterelnök félre nem érthető baráti gesztusai miatt – tisztában volt azzal, hogy Magyarország, pontosabban a magyar kormány egy rosszalló szót sem ejt e diszkriminatív döntés ellen. Mert nem mer. Itt a külpolitika kimerül a feltétel nélküli megadásban, a konfliktuskezelés a teljes behódolással ekvivalens, még akkor is, ha ennek a meghunyászkodásnak jó pár százmillió dollár az ára, vagy ami még ennél is értékesebb: a hazai vállalkozások térnyerése, meggyökerezése az unió határain kívüli piacokon.
A magyar cégek tömege előtt gyakorlatilag két-három éve ért be a regionális expanzió lehetősége. Helyzeti előnyt jelent számukra, hogy az országhatárokon kívül majd mindenütt magyarok lakta területen vethették meg a lábukat. Kár ebben politikai felhangot keresni, a határon túli gazdasági terjeszkedés – mint minden más gazdasági tevékenység – elsősorban és főként a pénzről és a profitról szól. Ezt leginkább magának Medgyessy Péter miniszterelnöknek kellene tudnia, hiszen nem sokkal kormányfői beiktatása után kapott a magyar állam bankjától, az Eximbanktól hitelt egy romániai barátja. Kár lenne, ha kiderülne, hogy a miniszterelnök továbbra is csak önös érdekeinek kitaposásában jár élen, amikor a magyar–román barátság építésén munkálkodik.
A román kormány döntésére lapzártáig nem reagált a magyar kormány. Pedig az intézkedés minden valószínűség szerint sérti a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szabályait, amely szervezetnek mindkét állam tagja. Viszont ezen túl sérti az Európai Unió versenynormáit is az olyan lehetetlen kitételekkel, miszerint a külföldi befektető csak új berendezéseket szállíthat az országba, csak román beszállítókat vehet igénybe, s a beruházásnak összhangban kell lennie Románia gazdaságfejlesztési koncepciójával. A magyar kormánynak lehetősége lenne a WTO-nál, valamint az Európai Unió bíróságán eljárást indítani szomszédja ellen, amely a civilizált világ normáit áthágva, diszkriminatív módon piaci hátrányt okoz – többek között – a magyarországi kisberuházóknak.
Magyarországnak előreláthatóan kilenc exportpiaca szűnik meg 2004 májusától, mihelyt – hazánkkal együtt – tíz állam betagozódik az EU-ba, tehát az egységes, belső piachoz csatlakozik. Ebben a helyzetben teljesen természetes, hogy az eddig Magyarországot peremvidéknek tartó nagy cégek „kitolják” piaci felségterületük határait, azaz kiéleződik a verseny a román piacért. Ilyen körülmények között tűzzel-vassal ragaszkodni kellene a magyar gazdaság érdekeihez, s minden követ megmozgatni annak érdekében, hogy a román kormány függessze fel kétes határozatát.
Ehhez viszont aktív, legalább egy fokkal határozottabb külpolitikára lenne szükség, még annak árán is, hogy a kormányfőnek megkopna a nimbusza Bukarestben. A magyar gazdaság ennél többet is érdemel.