Atomcsapás Babilonra?

Az angolszász terminológiában rémálom-forgatókönyvnek nevezik, s valóban a lehető legfélelmetesebb jeleneteket eredményezheti, ha a küszöbön álló iraki háborúba belekeveredik (vagy beavatkozik) Izrael. Az előző öbölháborúban megtámadott, ám Washington által tétlenségre kényszerített zsidó állam ezúttal aligha habozna ellencsapást mérni – annak minden következményével együtt.

Nem kevés erőfeszítésébe került a jelenlegi amerikai elnök apjának 1991-ben, hogy távol tartsa Izraelt a háborútól. Az iraki elnök ugyanis az akkor valóban létező Bagdad-ellenes koalíció szétzilálására tett kísérletként félszáz továbbfejlesztett Scud rakétát lőtt ki az arab világ ádáz ellenségére. Noha az akkori Patriot rakéták nem voltak képesek hatékonyan elhárítani a veszélyt (a támadó rakéták mindössze húsz százalékát fogták el, ám ezek roncsainak nagy része is lakott területekre esett, súlyos károkat okozva), s Tel-Aviv jó néhány találatot kapott civilek halálát eredményezve, Szaddám Huszein nem járt eredménnyel. Washington biztosítékainak és súlyos anyagi kompenzációjának köszönhetően Izrael történelmében először tétlenül vészelt át egy ellene indított háborút.
Már akkor mindenki tudta – s ezt izraeli nyilatkozatok is megerősítették –, hogy az ellencsapásnak nem tudták volna elejét venni, ha a támadás tömegpusztító (vegyi vagy biológiai) fegyverrel történik, amit viszont Irak nem mert megkockáztatni, noha akkor még biztosan volt ilyen képessége. Mivel nem történt meg, nem tudható bizonyosan, hogy milyen válasz készült erre az esetre. Egyes források szerint „mindössze” annyi, hogy izraeli gépek és kommandósok is Scud-vadászatra indultak volna Nyugat-Irakba, mások szerint viszont a Tel-Nof légibázison atombombával felszerelt gépek álltak készültségben, s céljuk Bagdad lett volna. Izrael letagadott nukleáris robbanófejeit (mintegy háromszáz darab) alternatív megoldásként a közepes hatótávolságú Jericho rakéták néhány perc alatt juttathatták volna a célterületre.
Amit azonban 1991-ben sikerült elkerülni, idén ismét fenyeget. Sőt az eshetősége talán még nagyobb. Az Irak ellen tervezett háború ezúttal nem épül nemzetközi konszenzusra, a félreérthetetlen cél Szaddám Huszein rezsimjének megbuktatása, márpedig nincs veszélyesebb egy sarokba szorított diktátornál. Ha valóban van tömegpusztító fegyvere – mint azt az amerikaiak állítják –, számára könynyen elérkezhet az a pillanat, amikor beveti azt, s nemcsak az inváziós seregek, hanem a legnagyobb ellenség, Izrael ellen is. Ez utóbbi biztosan megnyitná az utat az ellencsapáshoz, amely nemcsak attól lehet tragikus, hogy kiváltja az arab világ haragját, kiterjesztve a konfliktust, hanem attól is: nukleáris fegyverrel hajtják végre. A jelenlegi izraeli vezetés márpedig nem a visszafogottság híve katonai kérdésekben. Ariel „Buldózer” Saron pályafutása alatt már sokszor vállalt óriási kockázatot.
Az atomfegyverek bevetésének valószínűségét alighanem az a tény is növeli, hogy a közelmúltban megváltozott nukleáris doktrínája alapján immár maga Washington is lényegesen lejjebb helyezte az ilyen megoldást kiváltó küszöbértéket. Kilátásba helyezték, hogy alacsony TNT-egyenértékű (5-10 kt) harcászati atomfegyvereket is használhatnak erődített vezetési pontok, tömegpusztító fegyverek raktárai ellen – elsősorban a súlyos saját veszteségek megelőzése címén. Noha mindez részben kommunikációs célokat szolgált és része lehet a „gonosz tengelyét” alkotó országokra gyakorolt nyomásnak, könnyen kétélű kardnak bizonyulhat. Izrael – amelynek befolyása mellesleg történelmi csúcspontjára érkezett az Egyesült Államokban – ugyanis veheti ezt olyan jelzésnek, amely feljogosítja saját illegális atomarzenáljának „liberálisabb” alkalmazására.