Az óra

Régebben gyakran meglátogattam a mama nyughelyét a temetőben. Szerettem a temetői csendet, órákat elüldögéltem egy padon olykor imádkozva, olykor meg csak emlékezve a múltról. Ilyenkor otthon jártam. Beszámoltam a mamának kis örömeinkről és nagyobb gondjainkról, üzeneteket közvetítettem. Megkönnyebbülve távoztam mindig.
Betegségem óta nem tudok kimenni hozzá. Nem volna erőm beszámolni a fiam váratlan haláláról, akit annyira szeretett. Csak gondolatban ülök le arra a kopott padra, amely nyughelye mellett van. Ülök csak lesütött szemmel, némán, cserepes szájjal, mert sírni már nem tudok, csak az ima szavait motyogom.
Azelőtt mindig unokájáról kérdezett először, tudakolta, hányadikos, aztán szörnyülködve vette tudomásul, hogy már katona, majd azt kérdezte, milyen volt a lakodalom és hogy az unoka!… Mert az unokát már nem ismerte.
Előfordult gyakran, hogy egy egész órát ott töltöttem hamvai közelében. Oda jártam haza. Ott találkoztam magammal is, azzal a régi gyerekkel, aki valaha voltam.
Megnyugtatott a sírok csendje. Csendes délutánokon bejártam az egész temetőt, kíváncsian olvasgatva a neveket a sírköveken. Így ért életem egyik nagy meglepetése is, amikor megálltam egy korhadó sírkereszt mellett.
Előbb nem hittem a szememnek. Egy pillanatra talán a szívverésem is elállt. Valami összeszorította a torkom. Csak álltam így dermedten percekig, szemben a fakereszttel. A fejfán az én nevem volt olvasható. Alatta: élt 75 évet. Tehát már el is porladtak a csontjaim!
Aztán rá fél esztendőre egy hasonló bolyongás során újra a szemem elé került egy kereszt. Még korhadtabb, régibb, szintén a nevemmel. De azon csak tíz évet éltem. Egy gyermek feküdt az elhanyagolt sír alatt, ki tudja már, mióta? Lehet, hogy kétszer haltam meg? Egyszer gyermekkoromban is kint a tanyán, Temerinben, csak időközben megfeledkeztem róla. Ez akkor történhetett, amikor elragadták apám kocsiját a lovak, és az árokba borultunk. De hogy kerültem ide? Kilopott valaki a temerini temetőből?
Ezen a képtelenségen elmosolyodtam, de itt a magam példája, én is kiloptam magam az őseim nyughelyéről, itt járok-kelek, téblábolok idegen sírok között. Keresem közben egy régi ismerősöm, Ignác bácsit, aki szegről-végről talán rokon is. Szerettem az öreget. Színes, jókedvű ember volt, engem ifjú koromban sok mindenre megtanított.
Ignác bácsi szembeszegült az idő múlásával. Arról volt nevezetes, hogy mindig tavaszban élt, és folyton a nyarat várta. Falinaptára májust mutatott mindig, nem tépte le, decemberben is jóleső melegséggel szemlélgette, mintha valóban május lenne. Mégis egy zord őszi napon vitte el a halál. Éjszaka jött érte. Temetésén csak hárman voltunk. Esett a hideg őszi eső.
Jártam sokszor újabban is a sírok között az ő nyughelyét keresve, elfelejtettem már, merre eresztettük le koporsóját a földbe. Egyre nagyobb a farkasréti temető. Szinte eltéved benne az ember! Körútjai vannak és köröndjei.
Valamikor gyakran jártam Ignác bácsinál, az Abonyi utcában lakott. Késő estig elbeszélgettünk kettesben. Aztán ásított. Így figyelmeztette a vendéget, hogy későre jár. Korán feküdt. Az ágyán ülve húzta fel a karóráját, pontosan ugyanabban az időben mindennap. Aztán a rádióhoz igazította és párnája mellé helyezte, mert éjszaka is többször kíváncsi volt az idő állására. Kívánsága szerint a karóráját vele temették. Lehet, hogy ott is felhúzza?
Fázom! Pedig meleg a nap. Arra gondolok ugyanis, hogy nekem is megrögzött szokásom az esti órafelhúzás lefekvés előtt. Vacogtató félelem fog el hirtelen. Úristen, mi lesz, ha egyszer majd, egy este elfelejtem felhúzni az órám? Harmadszor is meghalok?…