Dió és kenyér

Semmi nem olyan már, mint régen, nem találom az ízeket, fanyalgok gyakran, sajnos van már mihez viszonyítani. Bár, ki tudja. Talán már a csecsemő is így morfondírozik magában: a tegnapi tej mintha jobb lett volna. Szerencsére ő még nem tud beszélni, csak sírni. És mosolyogni. Egy felmérés szerint a csecsemő napjában kétszázszor mosolyog, míg a felnőtt csak tizenkétszer. Ezt viszont én felmérés nélkül is megmondtam volna, amikor már elmosolyogtam a napi tizenkettőmet. De vissza a tegnapi tejhez, kenyérhez. Régen minden jobb volt, mondták már eleink is, jó pár évszázada ez a nóta.
Visszasírni a régit – a gyarló ember szerelmi életére ugyanolyan jellemző, mint a divatra vagy a politikára. De maradjunk a gyomor örömeinél. Bizton állíthatom, hogy az én gyerekkoromban jobb ízű volt a zsömle, mint most. A zsömle kényes kérdés, vegyük a kifliket. Aki emlékszik a patkó alakú vajaskiflire, tudja, miről beszélek. Hát, ha még mákkal is meg volt szórva! Vajas volt az is, a mák csak elvarázsolta egy kicsit.
És a semmihez nem hasonlítható pacsni! Már a neve is, ugye? Ajánlanám a pacsnit Kafka éhezőművészének szíves figyelmébe, aki a novella vége felé bevallja a nagy titkot, titkát az éhezésnek. Ez pedig nem a teljesítmény vágya, nem az önkínzás élvezete, netán az éhezés szeretete, nem. Azt mondja a híres éhezőművész nemes egyszerűséggel: „nem találtam ételt, ami ízlett volna”.
Persze, mert nem evett pacsnit egy kiadós tornaóra után!
Bevallom, gyerekkoromban szinte csak olyan étellel találkoztam, ami ízlett. Nem is lett belőlem éhezőművész, de ez messzire vezetne.
Vegyük elsőre, amit csak úgy, a fákról és a fűből szereztünk unalmunkban: papsajt, vadsóska, akácvirág. Fogadok, a mai gyerekek azt se tudják, mi az, hogy papsajt. Ahol mi nőttünk a húgommal, ezeket a finom kajákat úgy ehettük mosás nélkül, útközben, ahol értük, benzingőznek híre se volt. Félévente, ha feltűnt egy autó. A reggeli harmat sokszor előbb érte a talpunkat, mint a padló. Csak a kezünk lehetett koszos, de az se, mert a por az nem kosz, és ehhez tartottuk magunkat.
Abban a gyerekkori paradicsomban úgy volt, ahogy a nóta mondja: „ettünk falombot, eperfa lombot, ettünk mi már mindenféle jót”.
Ettünk például mákot. Akkor szerettük, amikor még nem volt egészen érett, de már könnyen fel lehetett törni a gubóját. Becsörtettünk a mákföldre, persze csak a szélére, mert a kerülőtől féltünk, letörtünk egy-két szálat, kiharaptuk a „házat”, és szórtuk a szánkba, mint a huzat. Maszatos tenyerünket nem is érintette. A kicsit még nyers mák alig hasonlít a szárazra, sokkal, de sokkal ízletesebb.
Ha nem is ettük meg az eperfa lombját, mennyei epereső hullt ránk, és eperszőnyeg terült alánk, ha épp annak volt ideje. Volt fehér, ezt mézepernek hívtuk, volt fekete. De nem fekete volt, hanem egészen sötétlila, indigószínű lett tőle a szánk, arcunk, kezünk, egész testünk, amit alig takart ruha.
Mit szerettünk még? Krumplit nyersen, tésztát nyersen. De az élesztőt is nagyon kellett nagymamának dugdosnia előlem, párnák, dunyhák rejtekébe, mióta egyszer megettem a kenyérsütéshez félretett összes élesztőt – addig-addig csipegettem –, és nagymama kétségbeesetten diktálta belém a tejet, fel ne fúvódjak, és valahogy jóvátegye a gyomromban zajló folyamatokat. A kenyérsütésről eszembe jut a vakaró, ami azt a kis cipóféle maradékot jelentette, ami a két vagy három sülő kenyérbe már nem fért bele. A vakaró a miénk volt, gyerekeké.
És miénk volt a megvakított kenyér is. Nagymama mondta így, ha csak kevés jutott a kenyérre vajból, de inkább zsírból. Volt még cukros kenyér is, nem volt rossz az se. Egyedül az olajos kenyeret nem szerettem, de akkor még nem volt olyan, hogy nem szeretem. Ennyire éhesek lettünk volna? Nem tudom, de nekünk még a frissen csépelt búzát is muszáj volt megkóstolni! Vajon ki bízott meg bennünket ezzel?
Ja, és későbbről, már iskolás korunkból a rettenetes lekváros kenyér, amit néha a napköziben adtak! – azt nem szerettem. Szörnyű, darabos lekvár volt, otthon az apu azt mondta, mikor panaszkodtunk, biztos Hitler-szalonna. Sokszor el is dobtam.
Darabosról jut eszembe a krumplicukor, ott volt „a” bolt pultján, a többi titokzatos dolog között, üvegbura alatt, egy forintért jó nagy darabot lehetett kapni, isteni volt. De a mai krumplicukor már…, nem is folytatom.
Kétségbeesésemben, hogy ha már nem finom, akkor legalább egészséges legyen, amit eszem, keresgélni szoktam, olvasgatom az új és új kenyerek ismertetőit.
Így akadtam a diós kenyérre.
Nem volt nagy bizalmam hozzá, miután nem sokkal azelőtt a tökmagos zsömlére csúfosan ráfaragtam. A diós kenyér első pillantásra jó fekete volt, feketébb már nem is lehetett volna.
És láss csodát! (Illetve érezz!) Ezt a kenyeret nagymama sütötte! (Csak az övé gyönyörű barna volt!) Azt a csodálatos ízt éreztem, amit azóta se, majdnem el is felejtettem, hogy van ilyen, én hálátlan. Évtizedeket töltöttem rissz-rossz fehér kenyerekkel, amikor létezik ilyen kenyér! És a dió! Nagymama dióval ette a maga sütötte kenyeret, kenyeret evett a dinnyéhez is, és amikor most azt a diós kenyeret ettem, ott ült előttem a régi ház előtt a kisszéken ő is, és velem együtt evett. Ilyen csodát művelt az a keszthelyi diós rozskenyér. Közben eltűnődtem, milyen régen ettem már kenyeret a dinnyéhez, és egy pillanatra nyár lett.