Dobronyi Leó macskás lesz

Senki sem hitte, hogy a mindig nyughatatlan, egy helyben ülni képtelen Dobronyi Leó egy csapásra megváltozik, amikor kutyájuk lesz. Pedig a kétarasznyi terrier érkeztével minden megváltozott körülötte. Esténként ki sem mozdult a lakásból, ült a tévé előtt, vagy a foteljában olvasott, föltéve persze, hogy a kiskutya a keze ügyében volt: az ölében pihent, vagy megadóan tűrte, hogy a füle tövét vakargassa a férfi.
A feleségét sokan ugratták, mondván, hogy Dobronyi már csak a kutyára képes párás szemmel nézni, ám az asszony mindössze megvonta a vállát, és talányosan mosolygott. Minek azt az idegenek orrára kötni, mit állt ki korábban, amikor az ura jó, ha hajnalban hazatalált.
Dobronyi már a kutya életének első, szopornyicával is fenyegetett heteiben leszögezte, hogy a sétáltatás az ő dolga, más (értve ezen a feleségét) meg sem próbálhatja vitatni a rá való jogát.
– Ez annyi mint punktum! – tette hozzá szokása szerint, a nagyobb nyomaték kedvéért. Fölöslegesen, mert a neje mindennél jobban örült annak, hogy az embere végre komolyan vesz egy élőlényt az otthonukban. (A kutyával együtt hárman voltak – jegyzem meg a népszámlálás kedvelőinek.)
A változás tartósnak bizonyult. Dobronyi reggel, délben, este fogta a pórázt, füttyentett a kutyának, és csak jó másfél, két óra múlva került elő. Feltűnően jókedvűen. Fütyürészett, megértően bólogatott, amikor az asszony előadta, mennyi nyűg érte a hivatalban, a szemetet különösebb morgás nélkül levitte, sőt még az is megesett (nem túl gyakran), hogy megsimogatta a felesége arcát, hogyha különösen ízlett neki a vacsorára feltálalt étel.
Teltek-múltak a hetek, hónapok, amikor tavasszal úgy hozta a sors, hogy Dobronyinak vidékre kellett utaznia néhány napra. A kutyát persze nem vihette magával (pedig gondolt rá, természetesen), így aztán egyértelmű volt, hogy távollétében a feleségére vár a sétáltatás. Dobronyi nem ismert tréfát, napokon át kurzusokat tartott élete párjának arról, hogy a megszokott sétaút melyik pontján mit csinál a kutyus, ezerszer is a lelkére kötötte, nehogy pórázra kösse, mert az állat szabadon szeret kószálni.
A férje távozta utáni első reggelen Dobronyiné belenézett a férje által írt sillabuszba, sorra vette a sétáltatás parancsolatait, aztán megcsörgette a pórázt, és örömmel nyugtázta, hogy a kutya azonnal farkcsóválva remeg az ajtó előtt.
A sétányra érve az állat hol előreszaladt, hol visszatért az asszonyhoz, kívülről nézve igazán összeszokott párnak tűntek, majd amikor elvégzett mindent, amit egy kutyának el kell végeznie, megállt egy gyalogátkelőhelynél, és mintha intett volna a fejével, hogy a másik kövesse.
A túloldalon igencsak nekiiramodott, aztán hirtelen lecövekelt egy ház előtt, lábával kaparva a kaput, hogy nyissa ki valaki. Az asszony nem tudta mire vélni a dolgot, de eszébe jutott a férje intelme, miszerint a kutyával nem szabad ellenkezni, mert depressziós lesz, ezért szabad utat engedett neki.
A házban az eb kettesével szedte a lépcsőket, csak a harmadik emeleten állt meg. Körbeszaglászta a folyosót, aztán a hármas számú ajtó előtt néhányszor fölvakkantott. Ekkor érte utol botcsinálta sétáltatója, hogy azonnal a földbe gyökerezzen a lába.
– Te vagy az, Leó? – búgta ugyanis egy lágy női hang az ajtó mögül, majd a nyílásban megjelent egy sudár, szőke ifjú hölgy, akinek persze szintén leolvadt az ajkáról a várakozó mosoly, amint meglátta ismeretlen vetélytársát.
Néhány másodpercig méregették egymást, aztán szinte egyszerre sóhajtottak csalódottan.
– Most már mindent értek! – kiáltott föl Dobronyiné, majd becsörtetett a lakásba, hóna alá csapta a nyüszítő kutyát, és meg sem állt vele hazáig.
Így bukott le Dobronyi Leó. Hogy a házassága véget ért, azt még megemésztette volna, ám a barátnőjéről is kénytelen volt lemondani. A sudár szőke soha nem bocsátotta meg neki, hogy megrögzött agglegénynek vallva magát hagyta, hogy napi háromszori kényeztetéssel győzködje őt a tartós párkapcsolat szépségéről.
Dobronyi kivett egy kis lakást, messze attól a helytől, ahol saját bevallása szerint volt néhány szép, boldog éve. Éjszakánként néha a kutyájáról álmodott, ilyenkor sírva ébredt, eszébe jutott, hogy mire vidéki útjáról hazajött, a (volt) felesége olyannyira magához édesgette az állatot (étrendjében azokban a napokban a libasült számított diétásnak), hogy még akkor sem ejtette ki a szájából a csontot, amikor elbúcsúzott tőle.
Néhány hónap elteltével Dobronyi megismerkedett a szomszéd házban lakó fiatal özvegyasszonnyal. Mire kiterebélyesedett a kapcsolatuk, már macskája volt. Úgy hallotta ugyanis, hogy a cicák ragaszkodnak a lakóhelyükhöz, azt pedig ugyebár sohasem lehet tudni, mit hoz a jövő.