Irak és művészei

London egyik szürke külvárosában járunk, belépünk a szürke blokkházba, pillantásunk végigsiklik a szürke falakon, a szemetelést és a kábítószerezést tiltó feliratokon, bekopogunk a kopottas ajtón és – meghökkenünk. Mert a lakás ugyan szintén kopottas, szegényes és szürke, de a falakat kobaltkék és tizianvörös olajfestmények borítják. Különös világot idéznek meg: bazárokat, Abbasszida-mecsetet, kávéházat, vitatkozó mollát és stráfos katonát, vízipipázó, pöfeteg kereskedőt és gyászoló asszonyokat. „Bagdad, Bagdad, Bagdad!” – kiált fel a házigazda, Fejszál Laibi Sahi.
Fejszál Laibi Sahi ugyanis iraki festőművész. Otthonában valóban parányi Bagdad vibrál – a szürke londoni ég alatt, ahol Sahi él exiliumban immár két évtizede.
De nemcsak Londonban találkozhat az ember parányi Bagdaddal – vagy ha úgy tetszik: Mezopotámiával –, hanem Stockholmtól Chicagóig a világ számos városában. Iraki művészek, festők és írók kis közösségei élnek és alkotnak szerte a világban. Szép számmal vannak. Szaddám Huszein csaknem negyedszázados uralkodása késztette őket hazájuk elhagyására. Vannak, elsősorban baloldali értelmiségiek, akiket a hetvenes évek végének antikommunista kampánya űzött el otthonukból, másokat a Szaddám-rezsim riasztó, fullasztó mivolta.
S az iraki művészek – akiknek közössége szülőhazájukban energikus volt és nagy lélekszámú – ma a legváratlanabb helyeken bukkannak fel – és alkotnak. „Jószerével nincs is európai főváros, ahol ne élnének iraki művészek” – mondja Samuel Shimon, a Banipal című arab nyelvű irodalmi lap londoni segédszerkesztője. S valóban: a minap Svédországban élő iraki menekültek szerveztek turnét Irak legünnepeltebb poétájának, Szádi Juszefnak, a San Franciscóban élő Szargon Boulusz pedig holland földön és Belgiumban élő irakiaknak tartott felolvasóesteket.
Mostanság, az Egyesült Államok és Irak közti háború kirobbanásának fenyegetésekor, e művészek egyre többet gondolnak haza; s egyre többen várják a Szaddám-rezsim végét. Csupán abban tér el a véleményük, hogy mi is lenne a jó megoldás a Szaddám utáni időkre. Sahi festő például azt reméli, hogy a diplomácia eszközeivel sikerül megújítani szülőhazáját, s – ahogyan az amerikai Newsweek magazinnak fogalmazott – „az Egyesült Államok kormányzata bölcsességet tanúsít majd, és békés megoldásokat keres”. Mások, mint Samuel Shimon, nemes egyszerűséggel Hitlerhez hasonlítják Szaddám Huszeint, s úgy tartják, Szaddámmal csakis erőszakkal lehet (és kell is) leszámolni.
Mindazonáltal a nagyvilágban élő iraki menekültek szinte mindegyikének legdédelgetettebb vágya – ezekben a napokban, hetekben különösen –, hogy hazatérhessen, s otthon dolgozhasson, alkothasson.
Műveik egyébként többnyire a hazáról, a hovatartozásról és a félelmekről szólnak. Az iraki menekültirodalom legjava önéletrajz, a Szaddám előtti idők megelevenítése. Hosszú az út haza című művében Fuad al-Takarli, Tuniszban élő novellista gyermekkorának folyóparti mókáit, a játékok és a húsos szendvicsek illatát idézi fel. Abdul Kader El Janabi, Párizsban élő író szintén önéletrajzi regényt írt, s ő a legélesebben egy bagdadi estére emlékezik, amely „oly édes volt, mint egy görögdinnye”. Színek, illatok, hangulatok őrződnek meg a menekültirodalomban. Nosztalgia és könny csöpög a művekből.
A művészetek más területeit nem ennyire öleli körül a nosztalgia. A képzőművészeti alkotásokat például nem az egykori emlékek uralják, hanem inkább a diktátor figurája, a hatalom szimbolikája. Fejszál Laibi Sahi festményei a hatalomról, a hatalom és a kisember viszonyáról szólnak. Egyik képén lefátyolozott asszonyok siratnak valakit, mögöttük pedig asszír uralkodó alakja sejlik fel, mintegy a nyers politikai hatalom jelképeként. Alkotásaikban egyébként festők és írók egyaránt ambivalens érzéseket tükröztetnek – ha Amerikáról van szó. Csodálják is ezt a számukra leginkább Óperencián túli országot, meg tartanak is tőle.
A művészek szinte kivétel nélkül rendkívül büszkék arra, hogy Irak szülöttei, mondhatnánk: rátartiak irakiságukra. Ami érthető is. Hiszen Irak, az éden földje, a valahai Mezopotámia több évezredes kultúrával dicsekedhet, az emberiség civilizációjának bölcsője. Mai fiai nem is mulasztják el megemlíteni: az első írás egy mezopotámiai írnoktól származik. S még Szaddám Huszein legkíméletlenebb kritikusai is elismerik, hogy a rezsim sikeres kampányt folytatott az írástudatlanság felszámolásáért, támogatta-támogatja a művésze(te)ket, bátorítja például az iraki síitákat, hogy forradalom helyett inkább művészetekkel foglalatoskodjanak. „Az egyiptomiak írnak, a libanoniak kiadnak, és az irakiak olvasnak” – tartja egy népszerű arab mondás.
Sokat eláruló adat: amikor a hetvenes évek baathista purgatóriuma után Bejrútban szerveződött a menekült iraki írók szervezete, az új írószövetségbe ötszáz (!) alapító tag jelentkezett.
A megszorítások, a cenzúra és a szankciók ellenére magában Irakban is változatlanul élénk a művészeti élet. Igaz, vannak Szaddám-portrékat pingáló, fizetett udvari festők, és akadnak olyanok, akiknek a képeit – sajtójelentések szerint – elkobozzák. A félelem nemegyszer megdöbbentő cselekedetekhez is vezet: egy bagdadi festő felvágta az ereit, hogy vérével fesse meg a diktátor arcképét. Ám korántsem mindenik Irakban készült műalkotás zengi Szaddám dicsőségét! „Az igazi irodalom underground” – mondja Fadel Szultani műfordító, a londoni Azhar al-Awszat című lap kulturális szerkesztője. S elmondja, hogy információi szerint az Irakban maradt írók egyelőre a fiókban tartják politikailag „érzékeny” műveiket. Várnak az igazi lehetőségre, a nagy-nagy szippantásra a szabadság levegőjéből. Addig pedig? A szerelemről, a szufizmusról (az iszlám misztikáról), a valahai Mezopotámia glóriájáról írnak.
Túlélnek.