Ön is aláírta a Szabad Európa Rádió egykori munkatársainak a nyilatkozatát a múlt héten, amelyben tiltakoznak az ellen, hogy Magyarországon mindinkább torzul és pártfüggővé válik a sajtónyilvánosság. Arról mi a véleménye, hogy ezt a nyilatkozatot a magyar elektronikus és nyomtatott sajtó – kivéve a Magyar Nemzetet – elhallgatta?
– Ez nem meglepő, csak alátámasztja azokat az állításokat, miszerint a baloldali-liberális oldal a számára kényelmetlen hírekről egyszerűen nem vesz tudomást, és ami a legnagyobb baj, nem is számol be róluk a közvéleménynek. Ez a tény tiltakozásunkat csak alátámasztja: Magyarországon a két szemben álló politikai oldal mellett kialakult a különálló sajtó is, amelynek egyik fele egyáltalán nem figyel oda a másikra, így az állam polgárainak nem biztosítják a szabad tájékozódáshoz való jogot. Ez viszont kérdésessé teszi azt, hogy megvalósul-e a sajtószabadság.
– A magyarországi liberális véleményalkotók azokra a jobboldali felvetésekre, miszerint Nagy-Britanniában is egyensúlyi helyzet alakult ki a sajtóban, azt mondják, hogy jó-jó, az már egy bejáratott demokrácia. Eszerint Magyarországon is legalább kétszáz évet kellene várnunk arra, hogy legalább megközelítsük az egyensúlyi állapotot?
– Normális emberek nem kétszáz években gondolkodnak, mert ennek gyakorlatilag nincs semmi értelme. A következő tíz-tizenöt évben meg fog szilárdulni a két politikai blokk, a legnagyobb probléma az, hogy a politikai oldalak nem tudják befolyásolni egymást, nincsen párbeszéd közöttük. Ebből a szempontból nem lehet Nagy-Britanniával összehasonlítani Magyarországot, a jelenlegi helyzet az ausztriaival mutat hasonlóságot. Ott is létrejött a szocialista és a kereszténydemokrata pólus, és jobbára ők sem figyeltek oda a másik véleményére. A különbség annyi, hogy Ausztriában a politikában létrejött egy valódi, arányos rendszer. Ebből a helyzetből egyetlen kiút az, hogy ki kell alakulnia egy kompromisszumos rendszernek a két oldal között. Ennek egyik alapfeltétele lenne, hogy a szemben álló felek elismerjék a másik létjogosultságát. A Medgyessy-kormány viszont nem érdekelt egy ilyen egyezmény kialakításában.
– Az európai uniós felvételi tárgyalásokon hangsúlyos szerepet kapott az is, hogy az egyes tagjelölt országokban hogyan valósul meg a vélemény- és sajtószabadság. A mai magyar médiahelyzet kiegyensúlyozatlansága, a jelenlegi baloldali véleménymonopólium hogyan befolyásolja uniós csatlakozásunkat?
– A Horn-kormány alatt megjelentek különféle elemzések brit lapokban a magyar médiahelyzetéről: ezek kisebbfajta aggodalmat keltettek, mivel kiderült, hogy egyoldalú a tájékoztatás, de ez igazából senkit nem zavart. A vélekedés jelenleg is az, hogy majd rendesen kialakul minden magyarországi sajtóban is, de idő kell hozzá. Ehhez hozzájárul az is, hogy a briteket tényleg nem érdekli a külföld, talán csak az Egyesült Államok, esetleg Franciaország vagy Németország. Magyarországot évente háromszor említik meg a lapok, akkor is inkább a gazdasági hírek, mintsem a politika van a fókuszban. Nagy-Britanniában sajnos egyesek még mindig hajlamosak Bukarestet összekeverni Budapesttel. Az EU-t is csak az érdekli, hogy a csatlakozás minden zökkenő nélkül megtörténjen. A tavalyi választások után Nyugat-Európában egyes körök megkönnyebbüléssel fogadták a magyarországi kormányváltást: a Fidesz-kormány ugyanis kényelmetlen tárgyalópartnernek bizonyult.
– A Medgyessy-kormány megalakulása után lemondott a Magyar Televízió, az Országos Rádió és Televízió Testület elnöke, akik a politikai nyomásgyakorlással indokolták döntésüket. Jelenleg folyamatos támadásoknak van kitéve a közszolgálati rádió elnöke is. Ugyanezek a folyamatok elképzelhetőek lennének Nagy-Britanniában?
– Ami Magyarországon jelenleg történik, az Nagy-Britanniában elképzelhetetlen: tisztogatás, eléggé brutális módon. Angliában a jobboldali médiumok manapság arra panaszkodnak, hogy a közszolgálati BBC vezetésében csak a Tony Blair baloldali kormányához közeli emberek ülnek. A pártközeliség viszont teljesen mást jelent itt, mint Magyarországon: valakire rá lehet mondani, hogy munkáspárti, de az nem jelenti azt, hogy minden esetben szükségszerűen pártja érdekeit képviseli az intézményeknél. A politika és a média kapcsolatát máshogy fogják fel, ugyanis a köztelevíziónak, a rádiónak is saját érdekei vannak, amelyek nem mindig egyeznek a politikai döntéshozók akaratával. Ami Magyarországra jellemző, hogy fontosabb a pártközeliség, mint az intézmények érdeke, az egész posztkommunista világ legnagyobb problémája: az intézmények függetlensége és tekintélye meglehetősen alacsony szinten áll. Az elfogadhatatlan, hogy pártharcok döntsenek arról, milyen irányultságúak legyenek a közmédiumok.
– Hogyan értékeli azt, hogy általános támadás indult az előző kormány által létrehozott kulturális intézmények, alapítványok – Terror Háza, a Hamvas Intézet, a Heti Választ kiadó közalapítvány – ellen is?
– Elég aggasztó, ami most folyik: a baloldali kormány nehezen tűri, hogy az ő véleményével szemben álló, ellenkező vélemények is megjelenhetnek. A Terror Háza a baloldali kormányt támogató, véleményformáló értelmiség szemszögéből nézve fontos. Az a bajuk vele, hogy a múzeum szimbolikus létesítmény: a kommunista és a sokkal rövidebb nyilas rendszer bűneit példázza, sehogyan sem lehet eltüntetni, nem lehet a háttérbe tolni, így szerintük el kell tüntetni. Egy normális demokráciában nem kell szeretni az ellenvéleményt, de létjogosultságát el kell ismerni, mert ez a szabad véleménynyilvánítás a demokrácia alappillére. Az Orbán-kormány tevékenységét lehetne őszintén elemezni, de az, hogy Medgyessyék egyre inkább mindent kriminalizálnak, összeegyeztethetetlen az önkorlátozás elvével, önkorlátozás nélkül viszont nincs demokrácia.
– Ön szerint az, hogy egy volt Varsói Szerződés-tagország, Lengyelország egykori minisztere, jelenlegi köztársasági elnöke, Aleksander Kwasniewski a közeljövőben a NATO-nak a főtitkára lehet, milyen üzenetet hordoz a volt szovjet érdekszférába tartozó rendszerváltó pártoknak?
– Kwasniewskiről el lehet mondani, hogy nagyon sokat változott. Egy angol kifejezés szerint az ember újra feltalálhatja önmagát, Kwasniewski pedig felismerte a lehetőségeket. Pár évvel ezelőtt hallottam őt Londonban egy előadást tartani, s nagyon jól szerepelt: sármos, kedves ember benyomását keltette, sokkal jobban szerepelt, mint a brit politikusok. Nagyon sok véleményformáló szemében pozitív üzenet, hogy egy posztkommunista NATO-tagállam elnöke lehet az új főtitkár. Az Észak-atlanti Szövetség viszont egyre kevésbé fontos szervezet a világpolitikában. Az Egyesült Államok gyakorlatilag kivonult a NATO-ból, és minél több tag van a szervezetben, annál inkább másodrendű szerepet tölt be. A politikai tervezés és kivitelezés sem a NATO-n belül történik már, hanem másutt. Az, hogy esetleg Kwasniewski lesz a főtitkár, már nem fontos. Nyugaton az a vélekedés, hogy aki kommunista volt, az ma már nem az, vagy nem szükségszerűen az. Az egyes politikusok kommunista múltja abszolút nem számít. Sajnos a politikailag korrekt vélemények között annak, aki részt vett és haszonélvezője is volt a kommunista rendszernek, meg kell bocsátani. Arra viszont, hogy valaki, netán rokonai valamikor szélsőjobboldali párttagok voltak, nincs mentség: ez a legfőbb bűn, nincs feloldozás alóla. A kettős mérce uralja Európát. Személy szerint viszont nem értem, miért jobb, ha valaki a kommunista totalitárius rendszert szolgálta, mint ha valaki a nácizmust. A mostani helyzet a kommunistáknak kedvez: Kwasniewski múltban betöltött szerepe egyáltalán nem számít.
Jobb lett volna a Trabantnál, de hiába vártak rá a Merkur-vásárlók
