Kim

Élt egyszer Sanghaj külvárosában egy kedves, kínai lány, kinek neve Kim Nincs. A város szélén lakott egy huzatos házacskában, melynek apró kertjét maga gondozta, szépítgette. A kertet körbe sűrű sövény védte az idegenek tolakodó pillantásaitól. A gondosan elrendezett, gömbölyű görgetegkövek közül parányi, sziklakerti virágok nyújtogatták a fény felé kecses fejecskéjüket, a kert közepén pedig, egy bambuszból tákolt karosszékben, ott trónolt Kim kövér apja, kinek a leány baljósan csengő nevét köszönhette.
Úgy éltek ők itt ketten, mint egy éhes macska és egy riadtan pihegő kanári, egy kalickába zárva.
– Ne dúdolj, dolgozz! – rivallt Kimre az apja, valahányszor úgy vélte, hogy lányának valami szép gondolat fordult meg a fejében. Kim pedig dolgozott…
Ám egy napon – amikor a rosszkedvű vénember az ebédtől elpilledve hortyogott hangosan karszékében, Kim pedig magában dalolva a virágokat rendezgette – mégis történt valami, ami addig még soha nem eshetett meg! Odakint valaki épp azt a szomorkás dallamot fütyörészte, amely a lány fejében is járt…
Az illető – egy angol zongoratanár, ki több éve volt átutazóban a városban, ám valamiért úgy érezte, maradnia kell még, csak járta az utcákat, mintha volna ott valami, amit meg kell találnia – most megállt, s fürkészni kezdte az áthatolhatatlan, zöld falat. Oly erősen figyelt, hogy a fütyörészést is abbahagyta. Odabent a lány moccanni sem mert, csak térdepelt lehajtott fejjel a virágai között, mintha tőlük várna magyarázatot az érzésre, amely átjárta vékony testét. A férfi figyelt egy darabig, majd lassan, vissza-visszanézve elindult a kopott, bérelt szoba irányába, amelyet az otthonának nevezhetett.
– Furcsa – mondta magában, és ismét fütyörészni kezdett.
– Csak egy buta melódia – gondolta Kim lerázva magáról a borzongást, és lesütött szemmel rendezgette tovább a virágokat.
Másnap aztán megint eljött a zongoratanár, bár Kim nem várta – ő soha semmit nem várt.
Azután harmadnap megint, és negyednap, és minden délután heteken, hónapokon keresztül, Kim pedig várta. Úgy élték az életüket, hogy – bár maguk sem tudták a pontos okát – mindketten a napnak e rövidke időszaka után sóvárogtak.
A férfi időnként hallotta, ahogy a leánnyal pöröl az apja – éjjelente a fülébe csengtek Kim alázatos válaszai. Szerette a lány hangját, amely szelíd volt, és szépen csengő, mint egy friss, hegyi csermely csobogása.
Ilyen lassú vágyakozásban telt a tavasz, múlt el a nyár, végül beköszöntött az ősz, és rőtbarnára festette a sövény lombját. A hűvös szél napról napra több elszáradt levelet kergetett az udvarban és az utcán. Az utolsó napon Kim a ház ajtajában állt, s a deres utcát fürkészte.
– Gyere be, de rögtön! – dörrent rá az apja fenyegetően odabentről.
– Jövök, apám, csak elbúcsúzom a kerttől – szólt be Kim halkan, s amikor visszanézett, megpillantotta Őt. A kerítés előtt állt, szép fejét kissé oldalvást hajtva, szelíden mosolygott, aranyszínű haján megcsillant a fáradt, őszi napfény.
– Szeretlek – mondta a tekintete.
– Tudom – felelte a lányé.
Másnap a zongoratanár hazautazott Angliába.