Kisebb megszakításokkal Albert Schweitzer ötvenkét évet tölt Lambarénében. Kórházat alapít és gyógyít. Orvos, teológus, zenetudós, humanista filozófus és – kiválasztott.
Alakja, személyisége, filozófiája mennyire élő 2003-ban? Erre próbáltam választ keresni.
A budapesti ember már nem ismeri a táblát, amely valamikor arról tájékoztatta a lakosokat: Kerékpárt a falhoz támasztani tilos! S ha véletlenül mégis találkozik vele, úgy néz rá, mint borjú az új kapura, s azt kérdezi magától: mi a fenét akarhatnak ezzel a kiírással?
A fővárosi ember csak autóban gondolkodik, jobb esetben villamosban, metróban, autóbuszban. Már a Fűre lépni tilos! tábla is zavarba ejti, hát még ha Mosonmagyaróvárott azt olvassa az egyik ház falán: Kerékpárt a falhoz támasztani szigorúan tilos! Régről maradhatott itt ez a tábla, már jó rozsdás, de őrzi egy letűnt kor végnapjait.
Szegény fővárosi ember! Félő, hogy egyre szaporodnak a tiltó táblák az életében, s ő egyre tehetetlenebbül vergődik.
A bürokraták meg röhögnek a markukba.
Amikor Albert Schweitzer elkezdte a gyógyítást az őserdőben, hat parancsolatot osztott meg a betegeivel. Az egyik így szólt: „A doktor háza közelében a földre köpni tilos!”
Ő nem volt bürokrata, csak civilizátor.
*
Feleki László írja a Mindenféle híres emberek című könyvében Albert Schweitzerről: „Úgy találta, hogy a világot csak Bachhal és leprások között lehet elviselni.” És mintha erre reagált volna a doktor, amikor egyszer kijelentette: „Nem bánnám, ha egész civilizációnkat elvinné az ördög, de a zenét igen sajnálnám…”
Leprakórház, Addisz-Abeba, 1984.
– Tanasztalin – köszönök a doktornővel együtt, amikor egy újabb kórterembe lépek.
– Ez egy család – kapom a felvilágosítást. – Papa a három lányával. Én hoztam be őket vidékről, amikor kint jártam.
– Hány évesek lehetnek a kicsik?
– Hét és lefelé.
Mint Catulle Mendès lányai a zongoránál, Renoir festményén, olyan békések a papa lányai. De békés a családfő is. Mindegyikük külön-külön ágyban és rózsaszínű pizsamában. A papa nyakában egyszerű bőrzsineg, bőre cserzett, arca rezzenéstelen. Érzésnek, kifejezésnek nincs rajta nyoma. Nézzük egymást, s aztán ő a szemérmesebb. A gyerekek nyakában kagylók, kövek, a középső lány hajában egy szál virág. A lányok sötétbarna szeműek és gyönyörűek.
Fülembe cseng a doktornő korábbi megjegyzése: Bárhol csinálhat fényképeket. Előveszem hát a gépet, de zavarban is vagyok. Jövök a civilizált Európából és leprásokat fényképezek. Odaállítom őket az ágy elé, s még jó, hogy azt nem mondom nekik: mosolyogjatok!
„Nem választhatunk már szabadon, hogy akarunk-e jót cselekedni a színes bőrű emberekkel, vagy sem – mondta Schweitzer doktor –, ez ma már kötelességünk. A jó, amelyben részesítjük őket, nem könyörületesség, hanem jóvátétel.”
*
Két évvel a halála után, 1967. szeptember 3-án a Reformátusok Lapjában dr. Koncz Sándor így emlékezett rá: „Albert Schweitzer úgy áll előttem, ahogyan 38 évvel ezelőtt Svájcban, a bázeli állomáson leszáll a vonatról. Hirtelen olyan érzésem támad: Móricz Zsigmond lép ki a kupé ajtaján. Erős, zömök, nagy bajuszos alakját szinte magyarnak érzem.”
Valóban, bizonyos fényképein döbbenetes a hasonlóság. Móricz egyik 1941-es fényképét, amelyet Balogh Edgárnak dedikált a marosvásárhelyi könyvnapon, nyugodt szívvel megjelentethetnénk Schweitzer portréjaként. Még a haja is ugyanúgy hátra van fésülve, ugyanakkor zilált, amiképpen a doktoré.
Azt hiszem, Schweitzer volt az az ember, akit az idő múlásával, évfordulóktól függetlenül, itt-ott a világban mindig felfedezünk. – Nézd – mondjuk a feleségünknek, a szülénknek –, mintha Schweitzer menne ott! – És megállunk néhány percre, mert hihetjük, hogy ő jön szembe velünk, vagy ő száll le a vonatról. Szeretnénk, ha találkozhatnánk vele. Már csak a lelkiismeretünk miatt is.
A lelkiismeret az a belső hang, amelyik figyelmeztet bennünket, hogy talán valaki figyel minket. Nézi, hogyan élünk, mit beszélünk és cselekszünk. Elszámoltat bennünket. Mi meg adósok maradunk, és a pokol tornácára jutunk.
Bezzeg a Nagy Fehér Doktor! Elgondolkoztató, amit a lelkiismeretről mondott: „A tiszta lelkiismeret az ördög találmánya.” Hát igen, az ördög ugyanis tudja, hogy tiszta lelkiismeret nem létezik. Még akkor sem, ha napjában többször elismételjük, hogy tiszta a lelkiismeretünk.
*
Az őserdőben így hívták: Oganga. Ez galoa nyelven varázslót jelent. Azt olvastam róla, hogy sem írógépet, sem töltőtollat nem használt, több ezer oldalt kitevő irodalmi termését mártós tollal írta. Nesze neked, komputer! Két centiméteres ceruzacsonkjai tisztelőinek becses ereklyéi, talizmánjai, gondolatfüzérek közvetítői.
Meddig jelentenek majd üdvösséget? Meddig hirdetik az élet tiszteletét? Meddig lesz rá szükségünk? Amíg élet lesz a földön?
*
Már közel járt a nyolcvanadik évéhez, de a régi hévvel dolgozott tovább, kitűnően bírta a fülledt gaboni éghajlatot. Azt mondta, hogy egy olyan ember számára, aki elmúlt hatvanéves, csak egy receptje van: sokat dolgozni, és még többet dolgozni.
Jack London 1903 márciusában az Editor című lapban fejtette ki: „És munka. Betűzd nagy betűkkel, MUNKA. Munka minden időben. […] A három legnagyobb dolog az életben: EGÉSZSÉG; MUNKA; és ÉLETFILOZÓFIA. Hozzátehetem, muszáj hozzátennem egy negyediket – ŐSZINTESÉG. Enélkül a másik három segítség nélkül marad.”
Ezeket a szavakat szóról szóra Albert Schweitzer is mondhatta volna!
Hogy veszélyes dolog őszintének lenni? Lehetséges. De hát: élni veszélyes.
*
Egyszerű fakereszt, amelyet saját maga ácsolt, jelöli nyugvóhelyét. Nem tudjuk, mikor kezdte ácsolni a keresztet, amely a római birodalomban az akkori „bitófa” volt. Később a kereszt teológiája maradandó vonása volt Luther teológiájának, amely Istent kizárólag a megfeszített Krisztusban kereste. Vajon Schweitzert milyen gondolatok kísérték a kereszt ácsolása közben, aki protestáns teológusként írta meg az Isten királyságának misztériumát, Krisztus életének vázlatos bemutatását (1901), és a Reimarustól Wredéig című könyvet (1906), amely Jézus élete kutatásának történetét dolgozza fel. Schweitzer szerint Jézust teljes mértékben betöltötte a fennálló világrend küszöbönálló végének várása, és halálával e vég eljövetelét kísérelte meg kikényszeríteni.
Milyen fából ácsolta a keresztet, amelyre csak a nevét vésték? Különös kegyelem segíthette, hogy eljuthatott eddig a pillanatig. Az emberek többsége képtelen volna erre. Nagy barátja, Stefan Zweig írta Tolsztoj sírjáról: „Másutt kíváncsiság tobzódik a sír pompája körül, itt a lenyűgöző egyszerűség kioltja a látni vágyást. […] Nem Napóleon kriptája az Invalidusok márványíve alatt, nem Goethe koporsója a fejedelmek temetkezési helyén, nem a Westminster sírkövei érintik meg igazán az emberi szívet, hanem ez a fenségesen hallgatag hely, […] ott valahol az erdőben, ahol csak a szél jár szóval…”
Ugyanezt leírhatta volna a gaboni őserdőben nyugvó Schweitzer sírjáról. De Zweig akkor már nem élt. Maga oltotta ki az életét 1942-ben.
*
Áprily Lajos 1965 nyarán négysoros verset írt a nagy doktorról.
„Én láttam őt, az egyszerűt, nagyot, / s hallottam bölcs szavát is messze, rég. / Hadd kérdezzem meg most, hogy itt hagyott: / Megérdemelted őt, emberiség?”
Németh László is magasztos érzéseket fogalmazott meg, amikor azt mondta:
„Albert Schweitzer az a modern értelemben vett szent, akivel méltóság volt egy földgolyón élni, egy emberiséghez tartozni.”
Elképzelem, ahogy az elíziumi mezőkön nyájat őriz, juhokat terelget, s a köréje gyűlt madaraknak prédikál, mint nagy példaképe, Szent Ferenc. Talán így kezdi: Bizony mondom tinéktek, alázattal tartoztok Istennek, én húgaim, madarak. És tartoztok mindenkoron dicsérni őt a szabadságért, a röpülésért, a szeretetért…
Áll az óceánjáró korlátjánál 1913-ban, és a messzeségbe réved. Útban van Afrika partjai felé. A helyes dolgot tenni nem probléma. De tudni, mi a helyes, ez a nehéz. Ő már tudja. Tudhatja, mert – kiválasztott.
Kiválasztottnak lenni csak keveseknek adatik meg.
birkózás
Világbajnokunk rosszul lett, újabb hat magyar érem a budapesti birkózóversenyen
